„És Isten országának ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és majd akkor jön el a vég.” (Mt 24,14)
El kellett döntenem miről szóljon az őszi evangelizáció. Leporoljak és „frissítsek” valami korábbi témát, vagy valami aktuálisan bennem dolgozó kérdést dolgozzak fel. Jézus fenti útravalója elég egyértelműnek tűnt: „Isten országának ezt az evangéliumát” érdemes hirdetni.
Lázas keresésbe kezdtem, hogy mire utalhat az „ez”. Kicsit zavarban, szégyenkezve olvastam a megelőző és a rá következő verseket, mert közben már volt egy elképzelésem a fejemben: újra megelevenedett bennem a szeretetnyelvek téma… Annyira erős igei alapjai vannak, mégis gyakorlati; a nem hívő hallgatók is jól viselik, visznek belőle valami jól használhatót (az igei rész meg majd csak keleszti a szíveket – szoktam gondolni). Mégis lelkiismeretfurdalásom volt, hogy nem túl „langyos” téma ez? Hol van ez az úgynevezett „kemény eledel” sorozatoktól?! Bizony sokszor még hozzá sem kezdesz az előadásokra való felkészüléshez, már a témaválasztásnál leizzadsz!
A válasz három oldalról jött. A heti, látogató körútjaimon a legkülönbözőbb otthonokba jutottam el. Csak ültem és hallgattam. Betegség, fájdalom, veszteség, félelem, bizonytalanság – megspékelve rohanással, magánnyal, negatív hírözönnel és internetes acsarkodással a közösségi oldalakon. Ez a mindennapok lelki, szellemi kosztja. Lehet, hogy a szeretni tanulás, és az Isten szeretetének a megismerése nem is olyan gyenge táplálék? – kezdtem felbátorodni.
Máté evangéliuma 24. fejezetének a szövegkörnyezete is erős támasznak bizonyult. Merthogy „ez az örömhír” aligha a háborúk, járványok és földindulások számszerű felsorolása lehet. Isten előre látása, jövendölése természetesen sokszor erős érv a Szentírás mellett, de az Ő jellemének az evangéliuma nélkül, csak amolyan „na ugye, én megmondtam” hatása van. Letaglózó valóság, és nem körülölelő szeretet. A 9-10. versek a gyűlölködés egyetemessé válásáról szólnak, így érkezünk meg az egész fejezet legsummásabb diagnózisáig, a bűnök gyökeréig: a sokasodó gonoszság mögött a szeretet kihűlése áll (Mt 24,12). Azta! Ilyen egyszerű. Hát ezért vannak viták, civódások, háborúk ember és ember, testvér és testvér között. Az a sok komment-birkózás, nyilvános online „szent háború”. Még inkább aktuálisnak éreztem a szeretetnyelvek témát, aztán Jézusra gondoltam, aki ezt az egész fejezetet elmondta. Ő, aki az emberek között járva annyiszor szólt az „Isten országa” törvényeiről – ám még többször cselekedte is azokat. Szolgált, vigasztalt, elbeszélgetett, meghallgatott, gyógyított, „drótozta, foltozta” a szíveket, melegítette, hogy meg ne hidegüljenek.
Ezen a ponton aztán elindultak a gondolatok, hogy hányféleképpen is beszélte Jézus a szeretetnyelveket. Az elismerő, ösztönző, szavak, bátorító, gyógyító beszéd, nyilvános dicséret, együttérző szó – mennyire Ő volt. A figyelmesség és gondoskodás, fizikai segítség, áldozat és kockázat vállalás, a szolgáló jótékonyság, ami egész életében jellemezte. Az ajándékozás mestere volt, ahogyan javakat osztott szét a szükségletek szerint, miközben elfogadni is tudott – amit, ahogyan adtak neki, hogy végül szelíden önmagát is odaadja áldozatként. Sokszor érintve gyógyított és adott bizalmat, meghittséget, sőt hagyta magát megérinteni, a gyermekeket pedig az ölébe ültetve tanította – miközben hasonlóvá lett hozzánk, és kívül-belül „megérintette” őt az emberi forma.
Emellett az a sok-sok minőségi idő, ahogyan Jézus volt az embereknek a „mindig van rád időm” testvér. No meg a nagy örömhír, amibe Máté evangéliuma 24. fejezete is torkollik: „és akkor meglátják az Emberfiát eljönni…” és örökre együtt leszünk. Igazi minőségi idő, egy egészen más minőségben.
Van üzenetünk, és egyben küldetésünk is. Krisztus mintájára, Isten két lábon járó remény-forrásaivá válni ennek a szomorú, széthulló világnak. Szemléljük Őt, hogy többek legyünk önmagunknál!
Cserbik János
A Bp. újpesti körzet és Salgótarján lelkésze
