Az utolsó „Jó éjt”
Fontos megtanulni, hogy mennyi mindent nem tudhatunk
1999. december 19-én utoljára kívántam jó éjszakát apámnak. Aznap este épp az anyám lakásán tett ki. A nyár folyamán a szüleim elváltak, és amikor az ősszel elkezdtem az ötödik osztályt, hetente felváltva kezdtem apámmal élni a gyerekkori otthonomban és anyámmal az új lakásában. Minden este felhívtam azt a szülőt, akinél éppen nem laktam, hogy lefekvés előtt jó éjszakát kívánjak. Még vasárnap esténként is felhívtam, mint például december 19-én este, annak ellenére, hogy néhány órával korábban „váltottam” otthont.
Mielőtt letettem volna a telefont aznap este, emlékszem, hogy apám megmondta az okát annak, hogy miért nem fogom tudni elérni őt másnap este – azt mondta, hogy valamilyen megbeszélése van. Emlékszem, hogy furcsálltam ezt, mert általában nem szokott találkozókat tartani, de nem volt miért arra gyanakodnom, hogy apám nem őszinte.
A következő este, amikor felhívtam, nem vette fel a telefont. Anyám megengedte, hogy aznap este néhány percig fennmaradjak, hátha visszahív, mert még soha nem hagytunk ki egy hívást sem. Nem hívott, de nem emlékszem, hogy túlságosan aggódtam volna amiatt, hogy nem hallok felőle, mivel előző este észszerűnek tűnő magyarázatot adott.
Majd kiderült
Másnap, kedden volt az utolsó tanítási napom a karácsonyi szünet előtt. Aznap egy karácsonyi finomságokkal teli csomaggal hagytam el az iskolát, amit alig vártam, hogy megmutassam annak a szülőmnek, aki értem jött. Nem emlékszem, hogy kinek kellett volna, hiszen a munkabeosztás miatt apám gyakran beugrott helyettesíteni, amikor anyám volt velem a héten, de biztos vagyok benne, hogy nem a nagynénémnek kellett volna, aki a járda végén állt és várt rám. Nem emlékszem, milyen magyarázatot adott arra, hogy miért ő van ott valamelyik szülőm helyett, de arra emlékszem, hogy azonnal eszembe jutott az előző esti, apámmal elmaradt telefonhívásom. Arra is emlékszem, hogy a zsigereimben éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Anyám a nagynéném házában várt rám, és amikor megérkeztem, elmagyarázta, hogy amikor apám két egymást követő napon nem jelent meg a munkahelyén, a munkaadója felvette vele a kapcsolatot. Ő volt az, aki megkereste őt.
Amikor elmondom az embereknek, hogy apám öngyilkosságban halt meg, az első dolog, amit tudni akarnak, hogy hogyan. Nem tudom, hogy ezzel egyedül vagyok-e, de annyira utálom ezt a kérdést. Soha nem fogom megérteni, hogy miért akarják tudni, vagy akarják megvitatni, hogy egy ember milyen módszert választott, hogy véget vessen az életének.
A „Miért?” mindig a következő kérdés. Nem hagyott nekünk üzenetet vagy magyarázatot. Emlékszem, hogy anyám megpróbálta elmagyarázni a depressziót és a mentális betegséget olyan szavakkal, amelyeket egy 11 éves gyerek is megérthet, hogy segítsen megérteni, mi történt. Emlékszem, hogy azt mondta, hogy nem gondolkodott tisztán, hogy valami megváltozott az agyában, így már nem volt önmaga. „Apu már nem volt apu, amikor ezt tette” – mondta. Örökké hálás leszek, hogy elég tisztán gondolkodott ahhoz, hogy megvárja, amíg nem leszek otthon, és nem én leszek az, aki megtalálja. Mindig is kíváncsi leszek, vajon tudta-e aznap este, amikor telefonon beszéltünk. Vajon már eldöntötte, mielőtt aznap délután elvitt anyámhoz?
A halála után tudtuk meg, hogy orvoshoz fordult, és depresszió elleni gyógyszereket kapott, ahogyan az egy olyan ember esetében, aki olyan fájdalmas élettapasztalaton megy keresztül, mint a válás, elvárható. De a barátai azt feltételezték, hogy nem szedte a gyógyszert, mivel említette nekik, hogy nem szereti, ahogyan érzi magát tőle.
A feldolgozása
Most felnőttként visszatekintve annyi mindent látok, amit a 11 éves énem kihagyott. Most már felismerem, hogy apám nem úgy viselkedett, mintha önmaga lett volna azokban az utolsó hónapokban. Rengeteg bűntudat van a töprengésben: Mi lett volna, ha akkor észreveszem azt, amit most tisztán látok? Tudtam volna szólni és segítséget szerezni neki? Természetesen megértem, hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy felelősségre vonjam magam, amiért nem tudtam. Egyszerre megnyugtató és riasztó hallani, hogy más családtagok és barátok azóta ugyanezt fogalmazták meg: visszatekintve látják a segélykiáltásokat, de ők is túl későn értették meg a fájdalmát.
Néhány évvel később egy lány az iskolában azt mondta nekem, hogy apám nem lesz a mennyben, mert „az öngyilkosság bűn, a „ne ölj” parancsolat megszegése, és ha egyszer meghalsz, nem kérhetsz bocsánatot”. Hasonló érveket hallottam az évek során apám halála óta. Mindig visszagondolok arra, amit anyám mondott nekem azon a napon: „Apu nem volt apu, amikor ezt tette.”
Néhány héttel apám halála előtt egy barátom meghívta, hogy menjen velük a gyülekezetbe. Emlékszem, hogy egyszer vagy kétszer elmentem vele. Bár gyakran jártam gyülekezetbe egy iskolai barátommal, ez volt az első alkalom életemben, hogy bármelyik szülőm is gyülekezetbe ment volna. Ami akkoriban furcsa változásnak tűnt a viselkedésében, ma már vigaszt nyújt számomra.
Egy szerettem öngyilkosságban való elvesztése annyi megválaszolatlan kérdést hagyott bennem, különösen azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni ezután apámmal. Később megtudtuk, hogy apám lelkigondozást kért az új gyülekezetének lelkipásztorától. Ez reményt adott nekem, hogy apám a legsötétebb pillanatait megelőzően elkezdett személyes kapcsolatot kialakítani az Úrral. Bár felnőttként mélyebben megértem a kémiai egyensúlyhiányt és azt, hogy mi történik az agyban, amikor egy ember depresszióban szenved, nem hiszem, hogy bármelyikünk is biztosra tudná mondani, hogy ez mit jelent egy olyan ember üdvösségére nézve, aki kioltja a saját életét. Békességemet abban találom, hogy Isten igazságos és szerető bíró, aki messze jobban ismeri apámat, mint amit én valaha is el tudnék képzelni. Annyira örülök, hogy Isten dolga, nem a miénk, hogy eldöntse, ki üdvözül végül. Minden nap megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ezt az Ő kezében hagyjam, és ehelyett úgy döntök, hogy az időmet és energiámat arra fordítom, hogy a környezetemben élőket, akik hasonló küzdelemmel néznek szembe, elérjem, és segítsek nekik, hogy kevésbé érezzék magukat egyedül.
A cikk írója: Laura Frary
A cikk forrása: https://adventistreview.org/magazine-article/the-final-good-night