Az ajtó előtt állok, és zörgetek…

„Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázok, és ő én velem.” (Jel 3,20)

1. …az ajtó előtt állok és zörgetek…

Jézus a laodiceai gyülekezetnek, a végidő egyházának írta ezt. Meglepődve olvashatjuk, hogy az ajtón kívül áll, pedig ő belül és nem kívül szeretne tartózkodni. Ezért zörget, ezért szólít minket, ezért hallatja szavát. Mert szeret bennünket, közösségben akar lenni velünk. Így volt ez régen is, így van ez mai is: „Az én szerelmesemnek szavát hallom, íme, ő jő… Íme, ott áll a mi falunkon túl, néz az ablakon keresztül, tekintget a rostélyokon keresztül” (Én 2,8–9). De ezen túl is, minden új nap kezdetén ott áll szívünk ajtaja előtt, kopogtat és bebocsátást kér. Akaratunk ellenére, hívás nélkül nem közeledhet. De nemcsak kopogtat, zörget, hanem beszél is hozzánk, hívó szóval kéri, hogy engedjük be az életünkbe, mert velünk akar lenni folyamatosan. Ha mi is vele akarunk közösségben lenni, akkor napról napra, óráról órára, percről percre, pillanatról pillanatra kell ezt kérnünk, igényelnünk a jelenlétét, hogy mindenhol velünk lehessen. Ezért van jelentősége az imának, a fohászkodásnak, a kéréseinknek, Jézust hívó szavunknak. Mert Jézus erre vár. Most, ebben a percben is, ott áll szívünk ajtaja előtt és kopogtat, zörget, bebocsátást kér. Minden pillanatban választási lehetőségünk van: az emberi lényünkből fakadó gondolatoknak vagy az isteni gondolatoknak adunk-e teret.

2. …ha valaki meghallja az én szómat…

„Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de nem ügyelnek rá!” (Jób 33,14) Valójában Isten nemcsak egyszer, vagy kétszer szól hozzánk, hanem nap mint nap, és nemcsak az igén keresztül, hanem élethelyzeteinken keresztül, emberi kapcsolatainkon keresztül, az áhítatban, az imádságban, az étkezésen keresztül is szól hozzánk. Amikor úgy imádkozunk, hogy „légy vendégünk az asztalunknál”, akkor ezen keresztül azt tudatosítjuk, hogy ő ott van az étkezésnél, és azt akarja, hogy örömmel fogyasszuk el az ételünket, amelyet neki köszönhetünk. A Biblia szerint Isten folyamatosan szól hozzánk. Jézus állandó kapcsolatban szeretne lenni velünk. Különben miért mondta volna: „mindig imádkozni kell és meg nem restülni” (Luk 18,1).

3. …megnyitja az ajtót…

Hogyan nyithatjuk meg szívünk ajtaját, hogy beengedjük oda Jézust? Ismerős a kifejezés, amikor azt mondjuk valakire, hogy nyitott, befogadóképes, előítéletmentes. Ezt várja tőlünk Jézus, amikor bebocsátásra vár a gondolataink ajtaja előtt, az érzéseink ajtaja előtt, az emlékeink ajtaja előtt, a képzeletünk ajtaja előtt, a szándékaink, döntéseink ajtaja előtt. Zörget, kopogtat, megszólít és vár. Mindig dönthetünk afelől, hogy a magunk vagy mások tanácsát, gondolatát követjük-e, vagy inkább az isteni gondolatoknak, érzéseknek, szándékoknak adunk teret. Mindenesetre Isten akarata az, hogy a mi „kapuink szüntelenül nyitva legyenek” (Ézs 60,11). A keresztényi élet titka az előítélet mentesség, a befogadó képesség, az új dolgokra való nyitottság. Ha ezek Isten igéjével nem ellenkeznek, akkor miért ne fogadhatnánk be azokat. Ez a fejlődés kulcsa. Különben merev szokásaink megkötözhetik a magunk és a gyülekezet életét, sőt még a Szentírás fölé is emelkedhetnek. Például az istentisztelet rendje, ideje, a liturgia megszokott menete, berögzült szokások stb. Ezek a Bibliában nincsenek szabályokhoz kötve. Minden közösség, minden gyülekezet a maga szabadsága szerint alakíthatja, döntheti el, ha van erre alkalmatossága. Legyünk nyitottak az új dolgok felé, az új generáció igényei felé!

4. …bemegyek ahhoz…

Ha Jézus bejön hozzánk, ha beengedjük az Ő gondolatait a mi gondolatainkba, ha az Ő lelkülete átitat bennünket, akkor a Szentlélek bennünk lakozhat. Ha „veszitek a Szentlélek ajándékát”, akkor „az isteni természet részeseivé lesztek”. Micsoda kiváltság! Az isteni természet lehet a mi esendő emberi lényünkben! Nemcsak Jézusban, bennünk is lakozhat a „Bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.” (Ézs 11,2)

5. …Annál lakozunk….

„Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk” (Ján 14,23) – mondta Jézus. Ha Isten bennünk lakozik, akkor minden dolog a helyére kerül bennünk is. Ez a legboldogabb állapot. Nincs annál hatalmasabb dolog, mint Istenben lakozni. „Hajlék az örökkévaló Isten.” (5Móz 33:27) Amikor mi Istenben vagyunk, és Isten bennünk van. Van-e ennél nagyobb ajándék ebben a világban? „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Ján 17,21)

6. …vele vacsorázok…

Figyelmet érdemel ez a kijelentés, hogy „Jézussal vacsorázok és Ő én velem”. Ez egy kétirányú esemény. Amikor beengedjük Jézust a szívünkbe meghalljuk az ő szavát, hívjuk, hogy üljön le az asztalunkhoz és egyen velünk együtt, ez a mi oldalunkat, a mi részünket mutatja be. Ami azt jelenti, hogy mi hívjuk őt, mi akarunk vele lenni, mi igényeljük azt, hogy velünk kerüljön közösségbe, velünk beszéljen, velünk étkezzen. Általában, akit az otthonunkba hívunk és megvendégeljük, vele együtt eszünk, azzal a személlyel szeretnék belsőséges kapcsolatba kerülni. Ezért is fontos a gyülekezetben a közös étkezés, a testvéri kapcsolatok megerősítése. Ilyenkor étkezés közben megnyugszik az ember teste-lelke, és megnyílik a szívünk is. Ahogy szokták mondani: „A szívhez a gyomron keresztül vezet az út”.

7. …ő énvelem…

Másrészt Jézus azt is mondja, hogy „vele vacsorázok és ő énvelem”. Ez arra utal, hogy Jézus is hív bennünket magához, hogy személy szerint ővele alkossunk közösséget, hogy az ő asztalánál üljünk le. Hogy Ő irányítsa a beszélgetést, hogy az Ő vendége legyünk, hogy Ővele kerüljünk személyes kapcsolatba. Az úrvacsora asztalánál, amikor a kenyeret és szőlőlevet elfogyasztjuk, kifejezzük azt, hogy befogadjuk Urunkat fizikai-lelki lényünkbe. Hiszen, amit elfogyasztunk, az megemésztődik, testünkkel eggyé válik. Ezért nem mindegy az sem, hogy mi az, amit testünkbe beengedünk, mint táplálékot. Az legyen Isten akarata szerint való, egészséges, testünket építő, nem pedig egészségtelen, betegítő. Amivel pedig a lelkünket „tápláljuk”, amit lelkünkbe befogadunk, az is részünkké válik, hat ránk és alakít. Felelősségünk van ebben is. Nem mindegy, hogy milyen gondolatoknak adunk teret, hogy milyen képeket, filmeket nézünk, hogy milyen zenét hallgatunk! Mindez meghatározza fizikai-lelki lényünket, egészségünket. Advent népünk mindkét területen hatalmas kiváltságban részesült, mert világos prófétai útmutatás kaptunk arra nézve, hogy mi Isten szándéka és akarata velünk, hogy így készüljünk Jézus második eljövetelére.

Jézus az esedékes negyedévi úrvacsoránál hív bennünket, hogy nyissuk meg az ajtónkat, hogy vele vacsorázzunk. Engedjünk a hívásának, hagyjuk, hogy bensőséges közösségbe kerülhessünk vele! Ez megújító erő mindannyiunknak.

Szabó Attila
lelkész