Anyák, pásztorok – és a Főpásztor

„Én vagyok a jó Pásztor, én ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim.” (János 10,14)

Öt évig a Balaton-felvidéken éltünk, a híres kőtenger falujában, Salföldön. A szerteszét heverő nagyobb és kisebb kőtömbök között juhnyáj legelt, az utcánkban lakó juhász terelgette a szövetkezet birkáit. Akkoriban, hacsak az időjárás engedte, minden délután ott sétálgattam a kisfiammal, aki épp csak két éves volt. Szerette nézegetni az összegyűlt esővizet a kőtömbök kis teknőcskéiben. Némelyikben sosem száradt ki a víz, és apró élőlények mozogtak benne, néha még csíkbogár is. Az igazi élvezet azonban az volt, ha épp összetalálkoztunk a nyájjal.

Egy kellemes tavaszi napon történt, hogy miközben legelésztek a juhok, egyik anyajuh távolabb húzódott, és percek múlva világra jött egy kisbárány. Közben az égen sötét felhők gyülekeztek, és láttam, hogy sietni kell haza. De a kisfiam nem akart elindulni, ijedten nézte a csöpp kis teremtményt: mi lesz vele? Az meg-megpróbált lábra állni, de minduntalan összecsuklott, mint az már ilyen kis patás állatok életének első perceiben lenni szokott. Az ég megdörrent, a szél feltámadt, közeledett a vihar. A juhász azonban számított az eseményre, felvette a remegő kisbárányt. Intett a pásztorkutyáknak, és azok az akol felé terelték a nyájat. Az öreg juhász a karján vitte a báránykát, majd elhelyezte egy előre elkészített puha zsákban. Az anyajuh pedig ment mellette.

„Látod — nyugtattam a kisfiamat — a juhász bácsi felveszi a karjára és úgy viszi, nehogy a viharban megázzon. Még te is kicsi vagy, és ha elfárad a lábad, akkor felveszlek, és úgy viszlek haza”. Igencsak igyekeznünk kellett, hogy hazaérjünk a vihar előtt. A kisfiamon látszott, hogy valamin nagyon töri a fejét. Hosszú percek után megszólalt: „Anyu, téged ki vesz fel, ha elfárad a lábad?”

Ekkor sikerült az első gyerekleckét adnom neki a jó Pásztorról, természetesen a korához illő szavakkal. Amit azonban nemcsak gyereknek, hanem mindnyájunknak fontos megjegyezni: „Íme, az én Istenem, az Úr jön hatalommal, és karja uralkodik! … Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölében hordozza őket, és a szoptatós juhokat szelíden vezeti.” (Ézs 40,10-11)

Micsoda gyönyörű, és sok jelentéssel bíró igeszakasz! Az Úr „karja” úgy uralkodik, hogy arra használja, hogy karjára vegye nyája gyenge bárányait. Micsoda „hatalommal” jön Ő, aki azt mondja: „ismerem az enyéimet”?! — Tanulunk-e Tőle igaz pásztorolást? A megértés, a türelem, az önfeláldozás ott van-e az életünkben, a szolgálatunkban? A „Főpásztort” tükrözzük-e vissza otthonunkban, gyülekezetünkben, környezetünkben?

A nyájban vannak kóborlók, vannak önfejű „kosok”, vannak egykedvű legelgetők, és vannak terheket hordozók. De ezek mind az Úr tulajdonai! — És a nyájban ott vannak az édesanyák! Ott voltak a tanító Krisztus mellett, mert ők tudták igazán, hogy a gyermekek sem testi, sem lelki egészségben nem tudnak ideálisan fejlődni, ha életükön nincs Isten áldása-védelme.

Édesanyák! — Ki „vesz fel” titeket, ha elfáradtok”? És ha a szolgálattevő „pásztor” fárad el, őt ki „veszi fel”?  A napestig dolgozó apákat? — Sosem szabad elfelednünk: a mennyei karok ott vannak mindig velünk, mellettünk. A napok sodrában, az elszürkítő fáradozásban, igazságtalan megítélésben.

A „Főpásztornak” sem jutott taps, elismerés, kitüntetés. De „…jelenléte tisztább légkört teremtett otthon és élete kovászként hatott a társadalom tagjaira. Ártatlanul és szeplőtlenül járt a meggondolatlan, durva, faragatlan emberek között, az igazságtalan vámszedők, a féktelen tékozlók, bűnös samaritánusok, pogány katonák, darabos zsellérek és a tarka sokaság között. Mindenkihez volt egy jó szava, ha látott valakit, aki megfáradt, pedig neki is nehéz terheket kellett hordoznia. Osztozott az emberek gondjaiban, és elismételte nekik a leckét, amit a természetből vett: Isten szeretetét, gyöngédségét, jóságát.” (JÉ 91. o.)

Ilyen volt Ő, ilyen Ő ma is — és ilyen lesz mindörökké, aki így szólt: „én ismerem az enyéimet”. Milyen csodás lenne, ha a kétségek közt vergődő, a szolgálat értelmét kereső pásztorokra is ráillene: „és engem is ismernek az enyéim”. Mivel most az anyákra kiemelten emlékezik a világ, számukra is kívánom a legnagyobb áldást: a Pásztor állandó és személyes jelenlétét, aki felveszi és velük együtt hordja terheiket.

Egerváriné Kökényes Zsuzsa
lelkész