Állítsunk őrséget!

„De mi imádkoztunk a mi Istenünkhöz, és állítottunk ellenük őrséget nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlük.” (Nehémiás 4,9)

Mindig különös hatással van rám ez a vers, és mindig úgy érzem, hogy sokra tanít.

Addig érthető, hogy Nehémiás és a társai – jó hívő emberekhez méltó módon – imádkoztak Istenhez, méghozzá a saját Istenükhöz, a Biblia Istenéhez. Azután azt írja, hogy ezzel együtt őrséget is állítottak, ami sokak szemében talán éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit az imádság érzékeltetett, tudniillik, hogy ezek szerint ők mégsem hittek, vagy nem eléggé. Mert – gondolják, sőt még mondják is hangosan sokan – hinni azt jelenti, hogy „teljesen Istenre bízom magam, és már csak annyi dolgom maradt, hogy kínosan ügyeljek arra, nehogy tegyek valamit, mert attól csorbulna a hitem”. És ha ez még nem lenne elég, Nehémiás őszintén kimondja az őrségállítás indítékát is: „mivelhogy féltünk tőlük”.

Akkor most ezek hívő emberek voltak, vagy nem? Mielőtt elsietnénk a választ, előbb idézzük fel, hogy ezek az emberek és az elődeik a viszonylagos jómódból és kényelemből, civilizált körülmények közül, a birodalom központibb területeiről tértek haza a perifériára, hogy egy évtizedek óta romokban álló várost újjáépítsenek – ellenséges közegben, a természet erőivel is dacolva. Nem igazán lehet őket gyáváknak titulálni, de restnek, vagy kényelemszertőnek sem, hiszen vállalták az ínséges, küzdelmes körülményeket, a fizikai munkát olyan körülmények között, hogy fegyverben kellett dolgozniuk is és pihenniük is. Az ő félelmük nem gyávaság volt, hanem a valós fenyegetés érzékelése, és nem is hitetlenség, mert akkor nem Istent keresik ilyen helyzetben. Éppen ellenkezőleg: ők hittek igazán, mert ismerték Istent, és tudták, hogy az Ő segítségül hívása nem ad menlevelet a lustaságnak, a kényelemszeretetnek, a tespedésnek, a felelőtlenségnek. Az igazi hit valójában cselekvő hit, csak Istennel együtt cselekszik, mert tudja, hogy „Isten mindent megtesz értünk, de semmit sem tesz meg helyettünk”.

Ők is Istenben bíztak, és emellett megtették, amit megtehettek – mert látták a veszélyt. A mi világunknak is megvannak a maga kihívásai, küzdelmei, veszélyei és ellenségei. Mi is akkor járunk el helyesen, ha Istentől várjuk a segítséget, de egyúttal megtesszük azt, amit megtehetünk, és amit nem áll szándékában megtenni helyettünk.

Ő is ezt várja tőlünk!

Stramszki István
DET kincstárnok