Ahol az alázat jelen van

„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Luk 14,11)

Ezeket a szavakat az a Jézus mondja, akinek egész élete az alázatra volt egy tökéletes, csodálni való, örök példa.

Pál apostol mély tisztelettel emlékezik meg róla, amikor Őt állítja a Filippiben élő testvérek elé követendő példaként. (Fil 2,5-8)

A felmagasztalás ennek éppen az ellenkezője, és sajnos emberi természetünk lényege, és valószínű éppen ezért társadalmaké, vagy akár egyházaké, közösségeké is. A versengés, nagyravágyás, magamutogatás, becsvágy, az elismerés vágya, nem áll messze egyikünktől sem. A világ a törtetőket ünnepli, Isten szemében azonban az igazi nagyság az alázatban van.

„Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (Jak 4,6). Ez bennünket is arra kell késztessen, hogy tartsuk magunktól távol a dicsekvést, az önigazolást, a versengést. Helyette inkább fogadjuk el Jézus lelkületét, aki ezt mondja magáról: „…tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű…”

Évtizedekig tanulunk, hogy valamit megértsünk világunkból, és egy kissé megismerjük önmagunkat. Miközben próbálunk együtt haladni a változó körülményekkel, megtanulni az újabb eszközök használatát, alkalmazkodni, fennmaradni és érvényesülni, vajon mi történik a felszín alatt, bennünk? Ott milyen változás zajlik? Az önigazolás vagy a megigazulás útján haladunk?

„…mivel Ő, a Szent hívott el titeket – ti is szentek legyetek egész magatartásotokban…” (1Pét 1,15). Isten örök álma ez, csak mi mást álmodunk magunknak, javakról, örömökről, dicsőségről, sikerekről, hatalomról. Álom, olyan emberekről, akik csendesen elvégzik a rájuk bízott feladatokat, akkor is, ha senki nem látja, nem méltatja. Akik szolgálnak a családjukban szeretettel, türelmesen. Akik beismerik, ha hibáznak, nem erőltetik a maguk igazát, tudnak bocsánatot kérni és megbocsátani.

Ugyanakkor az alázat nem önsajnálat, nem jelent gyengeséget, vagy az önbecsülés hiányát. Nyitottságot, érdeklődést, taníthatóságot feltételez, annak beismerését, hogy nem én vagyok a világ közepe, hanem Isten, és rászorulok az Ő kegyelmére.

Egy alkalommal, mikor Michelangelo egy újabb gyönyörű szobrának bemutatása volt, megkérdezték a mestert: „Hogyan tud egy ormótlan szikladarabból ilyen csodás alkotásokat létrehozni? – ezt válaszolta: „Ez nagyon egyszerű, csak a felesleget le kell faragni róla.”

Mennyire riasztó tud lenni, mint egy durva sziklatömb, az olyan emberi élet, ahol az igazságról beszélnek, de a kegyelem nem tudja jobbá, szeretővé és szerethetővé formálni, hozzá igazítani a mennyei mintához, éppen a szükséges alázat hiányában.

„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek”, – mondta Jézus (Jn 15,8).

„Isten általunk akarja kinyilvánítani saját lényének szentségét, a jóakaratot és irgalmasságot.” (E. G. White: Jézus élete, Ne nyugtalankodjék a ti szívetek c. fej.)

Ahol az alázat jelen van, ott az Úr munkálkodik, „kiábrázolja a Krisztust”.

Aki megalázza magát azt az Úr felemeli, nem múlandó dicsőségbe, hanem örök méltóságba.

Frend László
lelkész