Adventi fények

Pár nap és itt a december. Ilyenkor fényruhába öltözik minden, nemcsak a közelgő ünnep miatt, hanem a rövid nappalok ellensúlyozása érdekében is. A lelkünk, hangulatunk egyensúlyban tartásáért. Lépten nyomon látom, hogy előkerülnek a különbnél különb fényfüzérek, hogy utat készítsenek az ünnepnek.

Ézsaiás próféta is útkészítésre hív minket:

„Töltsétek, töltsétek föl, készítsétek az utat, népem útjából vegyetek el minden buktatót!” (Ézsaiás 57,14)

Jól ismert bibliai kép ez. Az ókori időkben, ha egy király vagy előkelő ember jött, kiküldték a szolgákat, hogy készítsék elő az útját, töltsék fel a gödröket, az egyenetlenségeket egyenesítsék ki, vegyenek el minden buktatót az útjából. Keresztelő János bemutatásánál is ezt a képet használták az evangélisták.

De mi a buktató (botlókő)?

Manapság, amikor legtöbbször kipárnázott székeken utazunk, szinte már elfelejtettük azt az érzést, hogy milyen rossz az, amikor buktatók vannak az úton, és milyen bosszantó tud lenni, és kényelmetlen, ha nem tudunk haladni, ha minden buckát megérzünk. Talán, ha erdei úton lovaskocsival utazunk, akkor jobban érzékelhetjük a buktatókat. Vagy egy hosszú kerékpártúra után, amikor minden egyenetlenséget „hegyeknek” érzünk.

Az adventista bibliakutatók szerint a buktató az emberek bűnbánó, alázatos és szerény lelkületének a hiánya.

Isten mindennél jobban vágyik arra, hogy népe alázatos lelkületű legyen. Ezért az 58. fejezetben elmondja, hogyan néz ki az igazi alázat. Két síkon mozog, horizontális, a másik emberrel szemben (58,6-7) és vertikális síkon az Isten irányában (58,13-14).  Lényegében az 58. fejezet nem tesz mást, mint kifejti ezt a két síkot.

Korabeli képekben mondja el azt, amit mai nyelven így fogalmaznánk:

Az igazi alázat:
nem önző,
nem elnyomó,
nem pereskedő,
nem versenyző,
nem agresszív,
nem hangos,
nem látványos.

Hanem az igazi alázat:
irgalmas,
könyörületes,
együttérző,
felszabadító,
segítőkész,
adakozó,
nagylelkű,
nyitott,
nem mutogat ujjal,
az igazat szólja.

Isten vágyik arra, hogy igazi útkészítők legyünk, igazi fényforrások a sötétben. E. G. White ezt így fogalmazta meg: „Ha megaláznánk magunkat Isten előtt, ha kedvesek, udvariasak, jószívűek és együttérzők volnánk, százan megtérnének az igazsághoz ott, ahol csak egy megtérő van” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 9. köt. 189. o.)

Mit üzen Isten ezen az igén keresztül nekünk ma?

Feladatot kaptunk: készítenünk kell az Úrnak az útját.

De ezt nem lehet elvégezni fennhéjázva, csak alázatosan…

Amikor Newbold-on tanultam, Patrick Johnson volt ott a lelkész. Igehirdetései rövidek, de nagyon szemléletesek voltak. Egyik prédikációja belém égett. Nabukodonozorról beszélt, és az alázatról. Az igehirdetés újból és újból visszatérő gondolata ez volt: „Kérjük Istent, hogy tanítson minket az alázatra! De vigyázzunk, mert ez egy veszélyes ima.  Isten nem biztos, hogy olyan úton fogja megtanítani, amit mi választanánk. Gondoljunk csak Nabukodonozorra!”

Ha nyitottak vagyunk a vezetésére, ha megtanulunk alázatosan együtt dolgozni vele, ha naponta alárendeljük magunkat a Lélek munkájának, akkor nem marad el az áldás. Igazi fényforrások leszünk a sötétben, az adventi időszakban is.

Árvai Pálma
lelkész