A spiritualitás lényege a látás
„Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok. Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.” (János evangéliuma 9. fejezet)
Számomra nagyon csodálatos, ahogyan indul ez a történet: „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert.” Jézus észrevett egy embert… ez a férfi vak volt. Abban a kultúrában egy kitaszított ember az út szélén. Valószínűleg az élete nagy részét itt töltötte. Alapvetően láthatatlan volt az emberek számára. Ült a járda szegélyén. A társadalom számára gyakorlatilag egy láthatatlan ember. Senki nem kereste vele a szemkontaktust, olyan volt mintha ott sem lenne. Nem volt fontos személy az emberek szemében.
Azonban Jézus észrevette őt. Itt kezdődik ez a történet: azt az embert, aki a legtöbb személy számára láthatatlan volt, észrevette. Láthatóvá tette. Ezzel kezdődik ez a történet. Ez számomra azt üzeni, hogy értékes vagyok. Isten nem felejtkezett el rólam, lát engem és a gondjaimat is. Jelenti számomra továbbá azt is, hogy nem el kell jutnunk valahogyan Isten jelenlétébe. A kiindulópont, hogy már ott vagyunk. Isten jelenlétét nem mi idézzük elő. Már eleve Isten jelenlétében vagyunk. Csakhogy ennek nem mindig vagyunk a tudatában. Sokszor nincs veszélyesebb azoknál, mint akik úgy gondolják, hogy ők már látnak! Ezért mondtam a bevezetőben, hogy számomra nagyon sokat ad ennek a történetnek az indulása. Egy egyszerű és különleges mondat: „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert.” Ez Jézus létformája. Ő látó ember volt ezen a földön.
A tanítványok, akik úgy gondolják, hogy látó emberek, ezt kérdezik: Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született?
Amikor a tanítványok látják ezt az embert, kit látnak? Egy vak embert. Egy teológiai kérdést fogalmaznak meg, igazi vallásos emberekhez méltót. Sokszor azt tapasztalom, hogy a vallás nem kereső és látó embereket teremt, hanem olyanokat, akiknek mindenre megvan a sommás, ellentmondást nem tűrő automatikus válaszuk… Jézus fogja, a sarat a vak szemére keni, és a vaksága meggyógyul.
A fejezet többi része arról szól, hogy a jó emberek, a vallásos emberek szembeszállnak Jézussal, amiért ezt tette. A farizeusok érvelése egyszerű volt: kétségbe vonták azt, hogy aki gyógyított Istentől van-e, kétségbe vonták magát a gyógyulást is. Jézus nem lehet Istentől, hiszen bűnös ember nem tehet csodát, márpedig bűnös, hiszen mindezt szombatnapon tette. A vak szüleit is bevonják a vádaskodásba, tettestársként kezelik őket. Persze a korábban vak emberben is csak a bűnöst látják… mindenkiben bűnt kerestek. Jézusban, a meggyógyított emberben, a szüleiben… Nem értették Jézus felszabadító üzenetét. Hitem szerint a spiritualitás lényege a látás. Meglátni olyan dolgokat, amelyek egyébként az emberi szem számára láthatatlanok. Krisztus Urunk ezt kínálja fel nekünk: „végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”
Dr. Szabó János
Evangelizációs osztályvezető, TB tag, lelkész
