„Mi tartja a kötelet”?

Hívők népes serege indult útnak Isten országa felé. A lovas kocsik kereke nyikorogva nyögött a felpúpozott súlyos csomagok terhe alatt. Ahogy haladtak, az út egyre emelkedett, majd az egyik oldalon mély szakadék, a másikon pedig magas, sima, fehér sziklafal húzódott.

Az út tovább keskenyedett és még meredekebb lett, olyannyira, hogy a kocsikat hátrahagyva, a kocsikról a poggyászok egy részét a kifogott lovakra rakodva, lóháton folytathatták csak útjukat.

Ám az ösvény még tovább szűkült. Ekkor szorosan a falhoz kellett simulniuk, nehogy a szakadékba zuhanjanak. Azonban, ahogy a poggyászok is a falhoz nyomódtak, hirtelen megbillentek és a szédítő mélység felé dőltek. Így, kénytelenek voltak gyorsan levágni azokat a lovakról, s hagyni lezuhanni, különben azokkal együtt vesztek volna oda.

Amikor pedig az ösvény még keskenyebb lett, és már nem volt biztonságos lóháton folytatni az utat, a lovakat is hátrahagyták és gyalog, libasorban, egymás lábnyomába lépve haladtak tovább. Majd ahogy az út még szűkebb és veszélyesebb lett, cipőiket és harisnyáikat is levetették és mezítláb, a fal tetejéről leereszkedő kötelékbe kapaszkodva araszoltak a cél felé. S ahogy elfogyott talpuk alatt a sziklapárkány is, már egész súlyukkal a kötelékre támaszkodva másztak tovább.

Végül, egy nagy szakadékhoz értek, melynek túloldalán ott volt már a cél. De hogyan jussanak át? Ekkor a szakadék fölött megláttak egy vastag kötelet, de nem látták, hogy mihez van erősítve. Félelemtől reszketve kérdezgették egymástól: „Mi tartja a kötelet?”

Ez a közel 160 éves prófétai álom, figyelmeztetés és bátorítás is egyben mindazoknak, akik kilátástalan élethelyzetben vannak, akik emberileg megoldhatatlan nehézségekkel küzdenek. Akik aggodalommal tekintenek a saját, a gyermekeik vagy a közösségük jövőjére, akiket súlyos veszteségek érnek, akik úgy érzik, hogy életük kicsúszik az irányításuk alól.

És igen. Ebben az álomban éppen ez az egyik legnagyobb figyelmeztetés; azaz, hogy Isten országának eléréséhez fel kell hagyni a sablonos, kontrollmániás gondolkodásunkkal és az önmegváltó megoldásokkal.

A hátrahagyott szekerek és a mélybe hulló poggyászok, a levetett saru; a földi javak, a pénz, az imaház, a megszokott rutin, a korlátolt emberi ismeret nem képes megoldani sem az egyéni, sem a családi, sőt a gyülekezeti kríziseket sem.

A megoldás? „Fentről tartanak meg minket!” – ezzel bátorították egymást a kötelékbe kapaszkodók. „Egyetlen reményünk, hogy teljesen a kötélre bízzuk magunkat. Az egész nehéz úton erre támaszkodtunk. Most sem fog cserbenhagyni bennünket.” Még mindig tétováztunk és gyötrődtünk. Ekkor ezek a szavak hangzottak el: „Isten tartja a kötelet. Nem kell félnünk.” A mögöttünk lévők megismételték e szavakat, és hozzátették: „Most sem fog cserbenhagyni bennünket. Mindeddig biztonságban elvezetett.” (E. G. White, Életünk és munkánk, 30. fejezet)

„Így szól az Úr, Izráelnek Szentje és Teremtője: Kérdezzétek meg a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok reám!” (Ézs.45:11)

Áldott szombatot!

Tóth Szilárd
lelkész