A lelki érzéketlenség csapdájában
„De mihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonló a piacon ülő gyermekekhez, akik ezt kiáltják a többieknek: Zenéltünk nektek, és nem táncoltatok; siratót mondtunk, és nem gyászoltatok.”
(Máté 11,16–17)
Arra kérlek benneteket, hogy képzeljük magunk elé ezt a jelenetet.
Egy Jézus korabeli piacon vagyunk, ahol kiabálás, forgatag vesz bennünket körül, és a teret betölti az alkudozás hangja. A gyerekek a piac egyik sarkában összegyűlnek játszani. Furulyát vesznek elő, amely abban az időben egy kettős nádból készült fúvós hangszer volt, melyet lakodalmakon és temetéseken egyaránt használtak. Zenélni kezdenek az öröm hangjain, mint amikor az esküvőkön felhangzott ez a zene és táncra hívott. Majd felhangzik a siratóének, a gyászdal is, mely a személyes, belső, lelki megrendülésre hív, amikor az ember őszinte bűnbánatában „a saját mellét veri”.
Mit tesz közben a többi gyerek, akik hallgatják először az öröm, a táncra hívó zene hangjait, majd a bűnbánatra hívó siratóéneket? Állnak és néznek, nem mozdulnak. Sem az örömre hívó zene hangjai, sem a bűnbánatra hívó zene hangja nem érinti meg őket.
Az Ószövetség és az Újszövetség arról tesz bizonyságot, hogy ez a két meghívás végig kíséri az emberi történelmet, hiszen egyszerre van jelen az öröm és a bűnbánatra hívás. A próféták üzenetükben vigasztaltak és megtérésre hívtak. Ez a kettőség Isten igéjében nem ellentmondás, ez a teljes evangélium üzenete.
Jézus ebben a rendkívül rövid és ugyanakkor hallatlanul mély példázatban ezt a képet használja, amikor nemzedékéről beszél. Ugyanakkor az az igei alak, amelyet az eredeti szöveg használ, arra utal, hogy ez nem pusztán a Jézus korabeli emberek lelki magatartását tárja elénk, hanem minden korra érvényes megállapítást közvetít.
Jézus egy gyermeki játék képével mutat rá valami olyan mélységesen emberi és lelkileg veszélyes állapotra, amely minden kor emberét érinti, nevezetesen a lelki érzéketlenségre. Amikor valaki hallja a szeretet hívását, késztetését, de nem mozdul.
Honnan ered ez a lelki érzéketlenség? Képes az ember egy egész életen át hallani és mégsem mozdulni?
Az 5. század egyik nagy igehirdetője, ezt egyfajta lelki tompasággal azonosította. Mintha az ember szíve, lelke elzsibbadna. Ennek a lelki érzéketlenségnek a legmélyebb gyökere talán abban keresendő, hogy az ember elfelejtette ki ő. Ezáltal pedig elveszítette a méltóságát. Elfelejti, hogy Isten képére teremtetett, hogy megszólításra hívatott el, hogy a furulyaszó és siratóének éppen neki szól.
Ez a lelki érzéketlenség végső soron gőg. Nem a nyílt, felfuvalkodott gőg – hanem az a csendes önelégültség, amely azt mondja: „Nincs szükségem erre.” Isten örömének és Isten bűnbánatra szóló meghívásának befogadásához alázatra van szükségünk – arra a Lélek általi belső szegénységre, amelyről a Hegyi Beszéd szól. A lélek zsibbadtsága mögött azonban ott rejtőzik ez a kimondatlan mondat: „Én rendben vagyok.” Aki pedig rendben érzi magát, az „nem táncol – és nem sír”. Csak mozdulatlanul áll.
A példázat végső üzenete, hogy a furulyaszó még szól. A siratóének még hangzik. Isten még hív – ma is.
Hiszem, hogy „soha nem késő hazatérni. Az Atya még mindig az úton áll, és vár és kész eléd szaladni, megadni azt a méltóságot, amit egyedül Ő tud adni.”
De hozzá kell tennem, hogy az út véges. A piactér egyszer bezár, az élet egyszer véget ér. A Szentlélek hívása nem örökkön örökké tartó türelemmel vár – hanem sürgető szeretettel hív valamennyiünket!
Dr. Szabó János
lelkész
