A második találkozás

Hatalmas élmény az, amikor először találkozik az ember Istennel.

Én magam is jól emlékszem arra a nyári estére, amikor egy hegyoldalon sétáltam, előttem a sötét völgy, fölöttem pedig az enyhén felhős, de a holdtól átragyogó égbolt. Egy bibliai vers járt az fejemben: „kegyelemből van üdvösségetek, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Efézus 2:8). Azon gondolkodtam, mennyire vonatkozik ez rám. És akkor, egészen hirtelen, azt éreztem, Isten jelen van, mellettem áll és kegyelmébe fogad. Olyan motivációval töltött föl ez az élmény, hogy elhatároztam, lelkész leszek. Minden energiámat a szolgálatba fektettem, és számos pozitív visszajelzést kaptam arról, hogy értékes a munkám. Úgy éreztem magam, ahogyan a 30. zsoltár írója mondja: „Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha. Uram, kegyelmedből hatalmas hegyre állítottál.” (Zsoltár 30:7-8a)

Néhány év lelkészi szolgálat után azonban át kellett élnem azt is, amiről a zsoltáros így ír: „De mikor elrejtetted orcádat, nagyon megrettentem.” (Zsoltár 30:8b) Talán nem egyedül vagyok azzal a tapasztalattal, ahogy a kegyesség pátoszos magasságban hirtelen azzal az érzéssel szembesülök, Isten nincs jelen az életemben. Arra kellett rájönnöm, hogy a dolgok a keresztyén életben nem mindig úgy működnek, ahogyan korábban tanítottak rá. Először a keresztyén testvéreimben csalódtam. Azzal szembesültem, hogy egyesek számára a szent törvények betartása és betartatása fontosabb, mint a másik ember személye. Sok bámulatos missziós történetről pedig kiderült számomra, hogy manipulatív csúsztatások. De még ezeknél is fájdalmasabb volt az, amikor Isten hallgatott. Imádkoztam, de nem jött a válasz. Kértem emberek gyógyulását, de az, aki Mindenhatónak nevezi magát, nem segített. Kétségek gyötörtek, de a szerető Isten cserbenhagyott. Tényleg az volt az érzésem, hogy Isten elrejtette az arcát.

Ilyen körülmények között szépen lassan semmivé olvadt az a motivációm, ami az Istennel szerzett első találkozásomból táplálkozott. De aztán történt valami. Ezt a valamit a zsoltáros így öntötte szavakba: „Te pedig gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél.” (Zsoltár 30:12) Hatalmas élmény az első találkozás Istennel, de még nagyobb, amikor másodszorra találkozik vele az ember. Ez történt velem is. Bár a második találkozás nem volt olyan látványos, mint az első. Sőt, nem is köthető egy konkrét esti sétához – és mégis megtörtént. Találkoztam másodszor is Istennel, ami új motivációval töltött föl. Ezek után sokkal mélyebben éltem és élem meg a kegyelem örömét, és mindez mély hálát ébresztett bennem mind szóban és tettben. Éppen úgy, ahogyan a zsoltáros is mondja: „Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!” (Zsoltár 30:13)

Árvai Tamás
lelkész