„Jó félelem”

Be kell ismernem, félős gyerek voltam. Egyszer, mikor egyedül maradtam otthon, végig az járt a fejemben, hogy a szomszéd szobában egy farkas leselkedik rám – bizonyára Piroska története ihlette meg a képzeletemet. Ezért hát elkezdtem porszívózni, azt remélve, hogy a farkas elijed a hangos zúgástól. Féltem a sötéttől, féltem a bogaraktól, de féltem a nálam nagyobb és erősebb gyerekektől is. Így hát eléggé furcsán hatott rám, mikor először betűztem ki a gyülekezetünk szószéke fölötti nagy betűs írást: „Féljétek az Istent!” Nem elég, hogy annyi ismeretlen, ijesztő és félelmetes dolog van jelen gyermeki világomban, még Istentől is rettegnem kell?

Azóta persze felnőttem, és most már nem félek a szomszéd szobában leselkedő farkastól vagy a sötéttől. Istennel is találkoztam, és sokkal barátságosabbnak tűnt számomra, mint ahogyan azt a szószék fölötti felirat sugallta nekem annak idején. Az Ószövetség Ábrahám barátjának nevezi Istent (Ézs 41,8), Jézus és Pál becézve szólítja meg a mennyei Atyát (Márk 14,36; Róma 8,16; Galata 4,6), mintha jóságos édesapjukhoz beszélnének. De tagadhatatlan tény, hogy számos olyan bibliai szöveg is létezik – többek között a szószék fölötti kiírás (Jelenések 14,7) –, amely az ember Istenhez való viszonyáról a félelem összefüggésében beszél. Éppen ezért találkozom nemritkán olyan hívőkkel is, akik velem ellentétben egy olyan Istent vetítenek az égbe, aki szigorú tekintetű, méricskélő és ha kell, büntetéssel sújtja az embert. Az ilyen Isten előtt sosem lehetek teljesen biztos abban, hogy ő feltétel nélkül elfogad és kegyelmében részesít engem. Az ilyen Istennel való kapcsolat gyerekkorom félelmeit juttatja eszembe, azt a világot, melyben megannyi ismeretlen, ijesztő és szorongást keltő dolog vett körül engem. Mit kezdjünk tehát azokkal az igeversekkel, amelyek összefüggésbe hozzák a félelmet és az ember-Isten kapcsolatot?

Pál egy igen érdekes szót használ az ember-Isten kapcsolat leírására, mikor ezt tanítványának, Timóteusnak próbálja elmagyarázni. Bibliafordításaink „istenfélelemnek” vagy „kegyességnek” fordítják ezt a kifejezést, szó szerint azonban így lehetne visszaadni: „jó félelem”. „Éljünk jó félelemben” (1Timóteus 2,2); „nagy a jó félelem titka” (3,16); „gyakorold magad a jó félelemben” (4,7); „a jó félelem mindenre hasznos” (4,8); „nagy nyereség a jó félelem megelégedéssel” (6,6); „törekedj igazságra, jó félelemre, hitre, szeretetre” (6,11). Ezek szerint különbség van félelem és félelem között. Van az a félelem, ami bizonytalanságban tart, ami szorongást okoz, ami ijesztő és érzelmi távolságot teremt; és van az a félelem, ami magában foglalja a tiszteletet, a szeretetet, a békességet és az érzelmi közelséget. Pál szerint az istenfélelem az utóbbi kategóriába tartozik. Ebben az értelemben a szószék fölötti idézet a Jelenések könyvéből – „Féljétek az Istent!” – nem is hangzik olyan félelmetesen – mint ahogyan az volt gyerekkoromban.

Közvetítsük tehát ezt a „jó félelmet”, hogy közösségeink a Jóistennel való találkozás helyszínei lehessenek!

Árvai Tamás
lelkész