Második lépés – Rossz lehelet, kínos csend és a kényelmetlenség művészete

Adrian Peck

Az Egyház mozgásba lendül – Az elszigeteltségtől a közösségig című sorozat második „lépésében” azt vizsgáljuk meg, hogyan él együtt a gyülekezeti család, és miként okoz néha kellemetlenséget a közösség megteremtésére való felhívásunk. A szerző, Adrian Peck a Newbold Felsőoktatási Főiskola lelkipásztori tanulmányok oktatójaként szolgál. Az ebben a hónapban bemutatott „lépés” mellett Peck reflektál életére és szolgálatára is, és egy interjúban megosztja, hogyan kell az egyháznak elmozdulnia onnan, ahol most van – oda, ahol lennie kellene. [Szerk.]

Rossz lehelet, kínos csend és a kényelmetlenség művészete
Az egyik legkínosabb helyzet lehet, ha egy „kényelmetlen” ember közvetlen közelségébe kerülünk. És mint mindenhol, az egyházi közösségek is tele vannak velük. Ott van a rossz leheletű vagy rossz higiéniájú ember, aki eltökélten betolakszik a személyes terünkbe, bármennyire is próbáljuk tartani a távolságot. Mi a helyzet azzal a valakivel, aki borzalmas a társalgásban? Bármennyire is próbálod feldobni a találkozást, az egyszavas válaszai végül kínos csendhez vezetnek, amelyből úgy tűnik, nincs menekvés. Vagy mi a helyzet azzal a személlyel, aki túl hangosan beszél, vagy az ellenkezőjével, aki túl halkan beszél? Aztán ott van az a személy, aki mindig minden miatt nyögdécsel. Vagy ott van az az egyén, aki úgy akarja magát tehermentesíteni, hogy rád zúdítja legújabb drámáját. Aztán ott van az a személyiség, aki örömét leli abban, hogy kínzó és nem megfelelő részletességgel írja le neked a betegségeit. Vagy mi a helyzet azzal a személlyel, akit lábujjhegyen kell kerülgetned, mert úgy tűnik, hogy minden ok és ösztönzés nélkül megsértődik?

Néha a legrosszabbat akkor látjuk, amikor részt veszünk egy gyülekezeti bizottsági ülésen. Nem kell sok idő, hogy felismerjük azt a személyt, aki idegesítően elhúzza az üléseket, mert soha nem tud lépést tartani azzal, amit a többiek mondanak. Úgy tűnik, mindig van valaki, aki ragaszkodik ahhoz, hogy újra meg újra meg újra meg újra, ismét és ráadásként még egyszer elmondja a mondanivalóját. Vagy mi a helyzet azokkal az egyénekkel, akik mindig azt akarják, hogy a dolgok a maguk módján történjenek, és nagy hűhót csapnak, ha ez nem történik meg?

Hasonlóképpen, a szombatiskolai órákon is vannak olyanok, akik úgy tűnik, képtelenek egy-két mondatban kifejezni magukat, és az egész ügyet egy prédikációs lehetőséggé változtatják… minden alkalommal. Aztán ott van az a tag, akitől képletesen szólva a hajadat téped, amikor megint művészi módon a kedvenc témájához tereli a beszélgetés témáját. És mi a helyzet azzal a fickóval, aki képes egyedül is vitát kezdeményezni egy szobában, és aki élvezi, hogy minden tanulmányt heves vitává változtathat?

Az egyházi közösségek tele lehetnek ilyen emberekkel… valószínűleg azért, mert a magunk módján mindannyian kellemetlenek vagyunk időnként mások számára. Úgy tűnik, hogy egy egyházi közösség életébe való belépés elkerülhetetlenül a kellemetlenségbe való belépés is.

Visszatérve az irgalmas szamaritánus történetéhez Lukács 10,30-35-ben, a rablás áldozatának eléggé ki kellett lépnie a komfortzónájából. A történet előrehaladtával azonban vitathatatlanul ő kerül a kényelmesebb helyzetbe – különösen, a megmentőjéhez képest. Az áldozatnak ellátják és bekötik a sebeit; biztonságos helyre viszik; és egy ágyban alhat egy kényelmes szobában, amiért egy fillért sem kell fizetnie. Azonban még akkor is, ha a történetek szereplőivel természetesen azonosulunk, nem valószínű, hogy őt választanánk.

Keresztényként nem épp arra törekszünk, hogy valamilyen szinten kiérdemeljük az „irgalmas szamaritánus” címet? Ha azonban azonosulunk a szamaritánussal, akkor fel kell vállalnunk a felebarát kényelmetlen szerepét.

Felebarátok
A felebarátoknak ki kell mozdulniuk a komfortzónájukból, hogy segítsenek a másikon. Ez többet jelent puszta kényelmetlenségnél: a felebarátok konkrétan kockáztatják az életüket. A felebarátnak el kell köteleznie magát a gondozás mellett azáltal, hogy felajánlja, hogy eljön, és fizet a plusz szállásért és ellátásért. A felebarátnak meg kell változtatnia utazási terveit, bármilyen kellemetlen is legyen az. A felebarátnak kevesebb bora és olaja marad a birtokában. A felebarátnak le kell mondania arról, ami az övé, hogy másokat helyezzen előtérbe. A felebarátnak meg kell barátkoznia azzal, hogy kényelmetlenül érzi magát.

Az amerikai haditengerészet katonáit arra képzik ki, hogy kényelmesen érezzék magukat a kényelmetlenségben.[1] Igen, ez megkérdőjelezi a logika szabályait, de ezt annak tudatában teszik, hogy a kényelmetlenség pillanatai személyes fejlődést eredményezhetnek. Természetesen nem ez az alapértelmezett üzemmódunk. Természetes számunkra, hogy keressük a módját annak, hogy optimalizáljuk a kényelmünket, vagy legalábbis minimalizáljuk a kényelmetlenséget.

Az adventisták nem hisznek abban, hogy végső célunk a mennyország, mert a Biblia végéig olvassuk, és felismerjük, hogy Isten azon munkálkodik, hogy az új földön lakhassunk. Ez nem akadályozza meg, hogy egyesek vágyakozzanak a végső komfortzóna, a mennyország után. A mennyország definíció szerint olyan hely, ahol nincs többé fájdalom, szenvedés és kényelmetlenség.

Egy hely, ahol csak azok találhatók, akiket a Lélek átalakított. Egy hely, ahol feltehetően nem lesz többé kínos csend vagy kellemetlen testszag. Egy ilyen helyre menekülni valóban csábító. Azonban ez most nem a mi valóságunk vagy és ez a mi feladatunk.

Azok a prédikátorok, akik misszióban gondolkoznak, arra buzdítanak minket, hogy kényelmesen érezzük magunkat „odakint” a kényelmetlenségben. Bármennyire is létfontosságú ez, úgy tűnik azonban, hogy szükség van arra, hogy kényelmesen érezzük magunkat egy sokkal közelebbi helyen található kényelmetlenségben is… a gyülekezeti közösség a szívében.

A végső célunk egy újjáteremtett föld, de addig is, arra törekszünk, hogy azokat, akik „odakint” vannak, bevigyük egy olyan adventista közösségbe, ahol a trendek szerint 5 emberből 2 annyira kényelmetlenül érzi magát, hogy el is megy.[2] Ez nem feltétlenül azért van, mert ők nem éreznék jól magukat velünk, hanem inkább mi, akik itt maradtunk, talán elmulasztottuk, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat velük.

Merjük elképzelni!
Álmodjunk hát egy kicsit. Merjük elképzelni az egyházi közösséget, mint Isten országának előízét. Lássuk az egyházat olyan helynek, ahol a földi mennyországnak egy kis ízelítője van, mielőtt az teljes mértékben valósággá válik az Új Jeruzsálem leereszkedésével.

Egy olyan helyet képzelj el, ahol nem csak hetednapi adventista tagok vannak, hanem hetednapi adventista felebarátok közösségét. Egy olyan hely, ahol az emberek mindent megtesznek azért, hogy segítsenek másokon, még ha ez kockázatot is jelent. Egy hely, ahol van egy közösség, ahol ápolási terveket ajánlanak fel és utazási terveket módosítanak, bármilyen kellemetlen is.

Egy hely, ahol nyugtató, gyógyító olajat és életet gazdagító bort kínálnak. Egy hely, ahol mások rendszeresen az első helyen állnak. Egy hely, ahol rutinszerűen meg kell barátkozni azzal, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat.

[1] https://special-ops.org/9-navy-seal-quotes-to-improve-your-life
[2] https://www.adventistresearch.info/wp-content/uploads/2021-Annual-Council-statistical-report-slides-copy.pdf

Cikk írója: Adrian Peck

Cikk forrása: https://ted.adventist.org/news/movement-2