Háború!

Háború, háborús hírek! Végre valami, amivel ismét zsibbaszthatom a tudatom! És én még azt hittem, hogy a COVID és az ukrán-orosz háború után nem lesz mit olvasnom.

Lehet, hogy te abba a kivételes csoportba tartozol, aki most hall az új háborúról először, mert valamilyen okból kifolyólag hajlamosabb vagy inkább nem tájékozódni: habár nem vagyok szakember, a mentális egészség megőrzésében talán ez a megközelítés tartalmaz kevesebb zsákutcát. (Habár a COVID megmutatta, milyen fontos megfelelő helyről tájékozódni, és nem zsigeri reakciókra és összeesküvés elméletekre hallgatni.) Vagy lehet, hogy abba a csoportba tartozol, akit egyből feltüzel a téma, mert érzékenyen reagálsz a világban történő nagy eseményekre, és engeded, hogy elárassza a tudatod, elvonja figyelmedet a jelenről. (Amúgy te miért szeretnéd elvonni a figyelmed a jelenről?) Lehet, kedves olvasó, hogy azt várod ettől az elmélkedéstől, hogy segítse a jelentől való menekülésed, és teológiai szempontok alapján kielemezze e hét híreit. Én azonban mindenki figyelmét szeretném inkább a jelenre, az ittre és a mostra, valamint magára az egyénre terelni. A te háborúdra, a mi háborúnkra: hiszen rengetegen közülünk háborúzunk. Háborúzunk magunkkal, a valósággal, egymással, a lelkésszel, a gyülekezeti „testvérünkkel”, Istennel, és mindenkivel, akiben csak háborús partnert találunk. Az emberi természetünk nagyon szeret háborúzni: például lehet, hogy te éppen elhatároztad, hogy ezen elmélkedés (vagy írója) lesz következő célpontod. Egy pillanatra ereszd le a fegyvert, és hagyj helyet egy más jellegű tudatosságnak, amíg megosztom a következő gondolatokat:

Megfigyelted, hogy háborúinkban már a talio-elv gyakorlása is nehezünkre esik? A „Szemet szemért, fogat fogért” elvet Kr. e. 1700-ból Hammurapi törvényoszlopáról ismerjük. Vagy ha ez nem is, de kicsit későbbi verziója már csak ismerős, amelyet 2Mózes 24,24-25-ben találunk: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért.” Egyeseknek primitívnek, vagy már-már barbárságnak hangzik, amíg meg nem próbáljuk azt gyakorlatban.

Ez az elv nagyon hasznos volt: azelőtt, ha valaki csúnyán nézett rád, megverted; ha megvertek, lelőtted; ha lelőttek, családod lemészárolta az ő a családját; ha lemészárolták a családodat, kiirtottad az egész törzset — és a többi. Meghagyom a gondolati párhuzam állításának lehetőségét neked, kedves olvasó, hogy megfigyeld családodban, munkahelyeden, gyülekezetedben hogyan nyilvánul meg az emberi természetnek ezen vetülete, hogy nem sikerül a talio-elvet sem alkalmazni. Ennek állítana határt ez a törvény: csak semmi fölösleges durvulás, legyen egyenlőség, egyensúly és igazságosság.

Azonban az emberi természet még azoknál is megtalálja a kiskaput, akik ügyesen alkalmazzák a talio-elvet: lehet, hogy te is — ha egy kis önreflexiót tudsz gyakorolni — azon kapod magad, hogy az örökös kiegyenlítés, megtorlás, visszavágás és megfizetés mérgező körébe ragadsz bele, vagy legalábbis erősen hajlasz arra, hogy e kísértésnek beadd a derekad. A belénk szorult gyermek hányszor dédelgeti a haragot, mondván: „De ő ütött előbb, én csak utána ütöttem meg! Jogom van visszaütni! Jogom van megvédeni magam!” Erre mondta Ghandi, hogy „A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul.”

Személyes háborúidban, neked mennyire sikerül a talio-elvet gyakorolnod? Vagy te inkább olyan hidegháborút folytatsz, amelyben a háború valóságát még magad elől is elrejted? Sikerült már megvakítanod magad és másokat? Én hiszem, hogy még ebből is van gyógyulás.

A békefenntartó Jézus, amikor ebbe a háború sújtotta övezetbe érkezett, nem mennyei atomfegyverekhez, vadászrepülőgépekhez és tankokhoz folyamodott — pedig egy szempillantás alatt a földdel egyenlővé tehette volna a „gonoszokat”. Nem! Az ő „fegyvere” a beszélgetés, a közös időtöltés, a megértő figyelem, az együttérzés volt, valamint az emberiségbe vetett hit. Az első földi sajtótájékoztatóján — a Hegyibeszédben — bemutatta a menny Parancsnoka, milyen mennyei „fegyvereket” fog használni békefenntartóként:

„Hallottátok, hogy megmondatott: „Szemet szemért, fogat fogért.” Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosz emberrel, hanem aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is! Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is! Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre! Aki kér tőled, annak adj, és ne fordulj el a kölcsönt kérőtől!”

Amikor a háború célpontja maga a Békefenntartó lett, ő kitartóan alkalmazta e „fegyvereket”. Amikor barátja elárulta, amikor családja elhagyta, amikor megtagadták, amikor azok verték és köpködték, akiknek a megmentésére érkezett, ő odatartotta arcának másik felét. Átengedte minden ruháját, és engedte, hogy rákényszerítsék a durva kereszt cipelésére. Hozzáállása miatt minden fegyver, amely lesújtott rá, épp fordítottan hatott: minden szív legyőzötten áll az előtt, aki mindvégig szeret. Utolsó leheletével minden kézből kiverte a kardot. Ő győzött.

Wilfred Bion 20. századi pszichoanalitikus Tartalmazás elméletéhez (vagy a „konténer funkcióhoz”) tudnám ezt a hozzáállást hasonlítani. Jézus tartalmazta és feldolgozta magában mindazt a gyűlöletet, amelyet az emberiség rá ki tudott vetíteni, anélkül, hogy a jogos megtorlás formájában azt visszatükrözte volna. Ehelyett és eközben feltétel nélkül és mindvégig hitt az emberiségben, megértve annak minden kínját, összetöredezettségét, gyengeségét, kétségbeesését. Mindvégig látta gyűlölőiben az értékes és szerethető embert. Értette és átérezte azt, amiben voltak, akik voltak. Ez a győztes hozzáállás.

Ő a te háborúdban is győzött. Ezek a fegyverek még engem is, és téged is meg tudnak gyógyítani. Használd te is ezeket a fegyvereket a háborúidban (akár magaddal, akár mással háborúznál).

Henter Zsombor
lelkészgyakornok