“Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen…”

Igeszakasz: Gal 3:26-28; Zsid 10:24-25.

Harmadik alkalommal ismételjük el a Zsoltáros felkiáltását – „Istenünk, újíts meg bennünket!” – azzal a vággyal, hogy mielőtt felemelnénk Krisztust az emberek előtt, Isten tegyen bennünk valamit az Ő akarata szerint. A megújulásért imádkozunk, amiről Ellen White azt írja, hogy „Az igazi istenfélelemben való megújulás a legnagyobb és legsürgetőbb szükségletünk.”

Az első alkalommal a helyes istenkép átformáló erejével foglalkoztunk, Ézsaiás próféta tapasztalatát tanulmányozva. Imádkoztunk azért, hogy Isten újítson meg bennünket, és gyógyítsa meg a lelki látásunkat. Legutóbb pedig a kegyelemből nyert üdvösség örömével foglalkoztunk. Jób példáján keresztül láttuk, hogy Isten milyen nagyszerűen formálja át a saját cselekedeteikben bízó gyermekeit, hogy ennek a különös megtérésnek a tapasztalatával a szívükben, hitelesebben képviselhessék Őt. Azért imádkoztunk, hogy mi is megtaláljuk az örömöt és az üdvösségünk bizonyosságát Jézus Krisztusban.

Ma az egymással való közösség ajándékáról beszélünk. Hitelesek szeretnénk lenni, így emlékeztetni kell magunkat Jézus szavaira, miszerint „arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” Jn 13:35.

A kegyelem csodája, amiről legutóbb beszéltünk, Isten egyetlen eredményes eszköze a bűn következtében kialakult szakadékok megszüntetésére. A bűnesettel négyféle szakadék képződött, és azóta is fenn áll a természeti ember életében. A 1Móz 3. fejezete leírja, hogy az ember elszakadt (1) Istentől, (2) az embertársától, (3) meghasonlott önmagával (szégyen, elrejtőzés), és (4) szembefordult a természettel. Ez a tragédia érintette az ember fizikai, lelki, érzelmi, közösségi, és környezeti kapcsolatát is. Minden területen szükségünk van a gyógyulásra, és Isten terve az, hogy kegyelemből biztosítsa ezt számunkra.

Ezek közül, ma az egymástól való elszakadás gyógyításáról, vagyis a Krisztusban elnyerhető közösség ajándékáról beszélünk. Az Újszövetség nyomatékosan beszél arról, hogy Krisztusban új emberiség születik. Pál apostol a következőket írja: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” Gal 3:26-28.

Jézus Krisztus véget vetett az ellenségeskedésnek, amely a bűneset következtében kialakult. Egy új emberiséget teremtett, amelyben az egység és a megbékélés uralkodik. Egy olyan felszínesen globális, de nagyon is egyénieskedő és megosztott világban, mint a mienk, mi lenne hitelesebb bizonyság Krisztus egységteremtő hatalmáról, mint az igazi közösség megélése?

Pál apostol azt mondja, hogy Krisztusban nincs zsidó és pogány, nincs betelepült és őslakos, nincs vállalkozó és munkanélküli, nincs idős és fiatal, stb. hanem egy közösséget alkotunk. A Krisztusban nyert üdvösség egy egyedi, speciális kötődést jelent.

Három kérdéskörről beszéljünk a közösség kapcsán: Miért van szükség rá, hogyan formál bennünket, és milyen legyen egy kegyelmet tapasztalt közösség a második advent előtt?

1.  A közösség célja

Hitünket csak közösségben tudjuk megélni, formáló közösségben. Milyen célja és eredménye van egy formáló közösségnek az életünkben?

Először, kimozdít az önközpontú elszigeteltségből. Itt tanulunk meg viselkedni, gyakoroljuk az önzetlen szeretetet, és megtanulunk osztozni egymás terheiben és élményeiben. Az igazi közösséghez rendszeresen időt kell töltenünk egymással. Ez több annál, minthogyegyütt ülünk előadások hallgatása közben.

A közösség segít a figyelmünket önmagunk kiszolgálásáról egy sokkal értékesebb cél felé terelni. A közösség segít felismerni, hogy Isten egy egyedi szerepet tartogat számunkra: szolgálnunk kell a kapott ajándékaink szerint. A gyülekezet az a hely, ahol felismerjük, kifejlesszük és használjuk a lelki ajándékainkat.

Ugyanakkor részesei lehetünk Krisztus világméretű missziójának. Nem csak az egymás iránti szeretettel kell bemutatnunk Isten szeretetét, hanem a világnak is tovább kell adnunk azt. Mivel „testrészek” vagyunk Krisztus Testében, a keze, a lába, a szeme, a szíve lehetünk, és így munkálkodhat rajtunk keresztül.

Másodszor, a közösség segít lelkileg erősödni. A passzív részvétel nem tesz érett hívővé. Pál azt mondja: „Minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben” Ef 4:16.

Az „egymás” szót több mint ötvenszer említi az Újszövetség. Íme, néhány összefüggés, amiben elhangzik:szeretnünk kell egymást; imádkoznunk kell egymásért; biztatnunk kell egymást;buzdítanunk kell egymást; köszöntenünk kell egymást;szolgálnunk kell egymást; tanítanunk kell egymást; el kell fogadnunk egymást; tisztelnünk kell egymást; hordoznunk kell egymást; meg kell bocsátanunk egymásnak; alá kell vetnünk magunkat egymásnak; elkötelezettnek kell lennünk egymáshoz, stb..

Látszólag könnyebb lenne egyedül szentnek lenni, de ez hamisítvány lenne. Az elszigeteltség megtévesztő. Ha nincs senki, aki próbára tegyen, akkor érettnek gondoljuk magunkat. A valódi érettség viszont a kapcsolatokban mutatkozik meg.

A Biblián kívül a többi hívőre is szükségünk van a növekedéshez. Ha tanulunk egymástól, és számon kérjük egymáson a növekedést, akkor gyorsabban és erősebbre növünk.

Harmadszor pedig, a gyülekezeti család vigyáz ránk, nehogy elinduljunk a lejtőn. Senki sem immunis a kísértésekkel szemben. Isten jól tudja ezt, ezért tett felelőssé, hogy segítsünk egymásnak a jó úton maradni. A Biblia azt mondja: „buzdítsátok egymást minden egyes napon, … hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától” Zsid 3:13. Sátán nagyon könnyen elbuktatja azokat a hívőket, akik egymástól elszigetelten élnek, vagyis nem részei a Test vérkeringésének.

Bár az egyház intézménye nem üdvözít, de Krisztus csak a közösségben ábrázolódik ki bennünk, és óvhat meg az elbukástól.

2.  A formáló közösség

Az Ószövetségben a fizikai templom Isten lakhelye volt. Ma az egyház Krisztus lakhelye. Krisztus jelleme ábrázolódik ki benne, azt sugározza, a kegyelmének csodáját hirdeti, amely megszünteti az egymástól való elidegenedést.

Az egyház az evangélium hirdetésére született közösség, amelynek tagjai Jézus tanítványaivá válnak, és kizárólagosan a Biblia alkotja életük alapnormáját. A gyülekezet felismeri különös elhívását az egész világ (Jel 14:6) közössége felé. Tagjai lelkileg elszámoltathatóvá teszik magukat egymás előtt szeretetben, hiszen tudják, hogy csak így növekedhetnek.

A gyülekezet vendégszeretetet gyakorol mindenki iránt, és kerüli az ítélgető szellemet elismerve, hogy a gyülekezet csak egy töredékes kifejezése Isten uralmának.

Tevékenységének középpontja nem egy intézmény működtetése, hanem Isten magasztalása, és az emberek gyógyítása (négy szakadék). Feladatát úgy tölti be, ha helyesen mutatja be Istent, aki mindent az emberért tett, nem elvont céljaiért. A gyülekezet tagjai és a megtérők, nem építőanyagok – vagy rosszabb – állványok, hanem élő kövek. Az egyház nem az intézményrendszerével tudja dicsőíteni Istent, hanem csak a tagjai életével. A kegyelem csodájának tapasztalataival, amely megeleveníti a lelkileg halottakat és közösségbe fűzi az egymástól idegeneket.

A privát vallás és lelkiség elburjánzása az intézményi gondolkodás ellenreakciója. Ha létezhet egyház közösség nélkül, akkor az már nem Krisztus teste.

Hogyan lehetnénk sokkal inkább egy ilyen közösséggé?Alan Jamieson – egy ausztrál lelkész és szociológus – Az egyháztalan hit című könyvében arról beszél, hogy az egyházat elhagyók nem dogmatikai okok miatt távozik, hanem közösségi okok miatt. Azt mondja, hogy a 90-es években divat volt beszélni az un. „a barátkozó-érzékeny” gyülekezetekről, de a keresztény közösségeknek át kell gondolnia, mit tanulhatnak az egyházat elhagyóktól és un. „kimaradó érzékeny” gyülekezetekké kell válniuk.

Szembesítsük magunkat néhány kérdéssel, amely a hétközi közösségi alkalmunk témája is lehet:

• Valóban úgy látja a világ életünkön, és különösen a közösségen keresztül, hogy Isten vonzó, a kereszténység pedig időszerű?
• Az egyház minden tevékenysége valóban mindenben Isten szolgálatának a megjelenítése?
• A mai ember nem azt kérdezi: mi az igazság, hanem azt, mi az értelme? Ezt azt jelenti, hogy a tételes információ-átadás helyett a hangsúlynak az értékközvetítésre kell átkerülnie. Valóban közvetítjük a legfontosabb értékeket (hitelesség, odaszánás, stb.)?
• Úgy lépünk-e fel, mint a sebzett és meggyógyult gyógyító, akik igazán vagyunk?
• Szól-e a szolgálat mindenki számára? Mikor terjesztjük ki a küldetésünket az egész világra?

Új templom épült Krisztusban. Élő kövek vagyunk-e benne? Vagy elválasztó falakat alkotó téglák?

Az általunk alkotott igazság és az általunk alkotott egyház nem lehet jobb, mint az, amit Krisztus lerombolt. Ne építsük vissza! Épüljünk be inkább Krisztus templomába, amely Isten kegyelmének csodáját hirdeti azzal, hogy megszüntette a szakadékokat. Formáló közösségre van szükségünk!

3.  Közösségben a vég idején

Mindez a végidő összefüggésében még sürgetőbbé válik. A zsidókhoz írt levél néhány fontos tanácsot fogalmaz meg a közösséggel kapcsolatban, és azzal nyomatékosítja, hogy közeledik Krisztus visszatérésének napja: „Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap” Zsid 10:24-25.

A megújulásért való könyörgésünk járjon együtt azzal a felismeréssel, hogy szükségünk van egymásra. A félelmen és a megfélemlítésen alapuló szent élet magányossá teszi az embereket és elszigeteli őket egymástól. Egyre többen gondolják, hogy a gyülekezeti élet csak akadályozza őket a szentség elérésében, így elszigetelődnek. Ennek viszont a következményebukás lesz.

Az apostol azt mondja: „ügyeljünk egymásra” és éljünk közösségi életet, mert a vég közel. Az „úgyis egyenként kell megállnunk” gondolat nem Istentől ered. Tőle az származik, hogy „tartsatok össze, tartsatok össze.” Az első keresztény közösségekben gyakorolták ezt. A szeretetnek és a törődésnek nagyszerű példáit látjuk az egész Újszövetségben. Az „el nem hagyván a magunk gyülekezetét” – nem arra vonatkozik, hogy nem hagyhatja el valaki azt az egyházat, amiben született. A gyülekezeti közösségi alkalmak látogatásának elhanyagolásáról van szó. Az apostoli korban ez rendszeres házi közösségi alkalmakat jelentett.

Isten Igéje azt mondja, hogy a vég közeledtével újra helyre kell állítani a közösségi alkalmak jelentőségét életünkben. Ezek azok az alkalmak és helyek, ahol valóban „ügyelhetünk” egymásra. Hétről hétre beszélhetünk jó és rossz tapasztalatainkról, kísértéseinkről, bukásainkról és győzelmeinkről. Imádkozhatunk egymásért, és megtapasztalhatjuk az ima erejét.  Barátságokat építhetünk a vallástalanokkal, hogy azután készen legyenek arra, hogy az evangelizációs és hitmélyítő összejöveteleken döntést hozhassanak Krisztus mellett.

A tartós evangéliumi ébredések sikere mindig a közösségi alkalmakban és a kiscsoportos összejövetelekben volt. Úttörőink is ezt gyakorolták és azokban az országokban, ahol a közösség létszáma rohamosan növekszik, ma is ezt gyakorolják. Nem is lehetne ez másként, hiszen fizikai képtelenség lenne egy lelkész-, és épület-központú szolgálat fenntartása ezeken a területeken.

Időnként azt gondoljuk, hogy Isten nem bocsátott elegendő eszközt népe rendelkezésére a küldetése teljesítésére. Nincs elég pénz imaházakra és intézményekre, színvonalas lelkészi szolgálatra, médiaprogramokra és hivatásosok által végzett gyülekezeti szolgálatokra. Magunkban és egymásban keressük a hibát, ami újabb ok a csüggedésre és a csüggesztésre. Pedig Isten csupán a közösségi élet bibliai tartalmához és formájához szeretne visszavezetni bennünket.

Ha mind anyagi, mind szellemi forrásainkat Isten akarata szerint kezdenénk felhasználni, hamarosan rájönnénk, hogy Isten jobban megáldott, mint amire egyáltalán szükségünk lenne. Oly sokszor elfoglaljuk magunkat Isten szemében értelmetlen dolgokkal és elfelejtkezünk arról, hogy miért is vagyunk, és mi létezésünk eredeti célja.Az advent nép nem arra lett elhívva, hogy jobban csinálja azt, amit más egyházak csinálnak. Jézus misszióparancsának betöltésére lettünk elhívva.

Küldetésünk betöltéséhez szükségünk van a közösségre, vagyis egymásra. Tegyük félre az félelmeinket, és bátran keressük egymás kezét. Isten különös áldást tartogat számunkra a formáló közösségeken keresztül. Rendszeres, és szerető közösségre van szükségünk egymással, hogy megállhassunk az utolsó időben.

Ma ismét lehetőségünk van arra, hogy felajánljuk életünket Isten szolgálatára. Imádkozzunk azért, hogy mielőbb megtaláljuk azokat a testvéreinket, akikkel formáló közösséget alkothatunk!Kérjük, hogy a Szentlélek késztesse a szívünket, hogy jobban meg tudjunk nyílni egymás előtt, és követhessük az apostol felszólítását: „ügyeljünk egymásra”!

Az ima után kezdeményezzük – ha eddig még nem tettük volna -, hogy kikkel szeretnénk hét közben közösséget alkotni.

Isten áldjon meg bennünket a közösség ajándékával!

Ámen.