“Bár tudnám, hogy hol találom Istent!”

Igeszakasz: Jób 23:3-5

Hetek óta azzal a hittel idézzük a zsoltáros felkiáltását – „Istenünk, újíts meg bennünket!” -, hogy miközben próbálunk elmerülni a lelki megújulás eszközeinek tanulmányozásában, Isten megteszi azt, amire egyedül Ő képes: új lelkesedést és látást ébreszt bennünk, hogy hitelesen emelhessük fel Krisztust a környezetünk előtt. Bizonyára a hétközi kiscsoportos imaközösségekben volt alkalmunk személyes kérésekkel is odafordulni Istenhez, ill. voltak megosztható tapasztalataink is. A Jézus7 program egy nagyszerű keretet biztosít arra, hogy Isten mindnyájunkat felhasználhasson, de engednünk kell, hogy ezt Isten tegye, ott ahol akarja, akkor, amikor akarja, és úgy, ahogyan akarja.

Ismételjük vissza egy-egy mondatban az elmúlt négy alkalommal megtett utat! Először a helyes istenkép átformáló erejéről beszéltünk, majd a kegyelemből nyert üdvösség örömével folytattuk. Azután a formáló közösség ajándékáról tanultunk, legutóbb pedig a bibliatanulmányozás áldásával foglalkoztunk.

A mai témánk az imádság hatalmáról szól. Alapigeként Jób szavait idézzük, amely az imával kapcsolatos személyes küzdelmünket is visszatükrözheti: „Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig, eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem” Jób 23:3-5.

Néhány héttel ezelőtt, a Dunamelléki Egyházterület lelkészeinek csoportjával, a Szentföldön jártam. Az egyik legmélyebb élményt a szombati úrvacsorai alkalom jelentette. Jeruzsálemben van egy kert, amelyben egy ókori sziklasírt találtak, amelybe – a tudósok egy része szerint – Krisztus lett eltemetve. Miután megnéztük a sírt, leültünk a kert egyik csendes sarkában, hogy úrvacsorai közösséget formáljunk. Mindnyájunk előtt ott lebegett a mondat, amit a sziklasír ajtaján olvastunk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt” Lk 24:5-6.

A nagy világvallások alapítóinak teste elporladt, és csak a maradványaikat tisztelik. Krisztus sírja azonban üres! A keresztény hit egyedüli minden más vallás között, mert egy élő Istent imádunk! Nem hitvallásokra, vagy bölcs mondások összességére alapozzuk hitünket. Nem élettelen fa- és kőbálványokat imádunk, mint a pogányok. A mi Istenünk él! Krisztus feltámadt! Bármikor megszólíthatjuk, és odafordulhatunk Hozzá.

Az imádság hatalmáról beszélve, először szeretnék felvázolni néhány kihívást, amivel napról-napra szembe kell néznünk, majd pedig túllépve a megszokott kérés-hálaadás paradigmán, próbáljunk úgy tekinteni az imára, mint Isten megismerésének és a lelki szomjúságunk megelégítésének eszközére.

Az imaélet kihívásai

Valljuk meg, hogy komoly kérdéseink vannak az imádsággal kapcsolatban. Az imádság nem mindig működik úgy, ahogy elvárnánk. Bár valljuk, hogy egy élő Istenben hiszünk, aki létezik és szeret bennünket, de gyakran úgy találjuk, hogy nem válaszol az imáinkra. Ki az, aki emlékezik közülünk arra, hogy egy imára konkrét választ kapott? Meglepő, hogy milyen nehéz ilyet találni.

Mivel nem a megválaszolatlan imákban hiszünk, ezért körültekintően racionalizáljuk csalódásunk okát. Azt mondjuk: „Időnként Isten azt mondja IGEN, időnként azt, hogy NEM, időnként pedig, hogy VÁRJ”. Vagy azt mondjuk: „A válasz nem mindig úgy jön, ahogy várjuk.” vagy „Csak akkor válaszol igennel, ha megegyezik akaratával.” De a csalódások következtében egyre gyanakvóbbakká válunk. Mivel sokszor „leégtünk”, így rutinszerűen folytatjuk ugyan az imádkozást, de kéréseink egyre általánosabbak lesznek, és nem várunk konkrét feleletet.

A másik nagy problémánk az imával kapcsolatban, a bűn. Azt tanultuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket. Valahányszor hívjuk Őt imában, az ördög készen áll egy egész lista érvvel, hogy miért felesleges fárasztanunk magunkat.

Isten hallgatagsága az egyik legnagyobb problémánk ima közben. A hatékony és az erőtlen ima között úgy teszünk különbséget, melyikre érkezett válasz. Tudjuk, hogy Isten mindenütt jelen van és mindent hall. Amikor azt állítjuk, hogy hallja imánkat, feleletet is várunk Tőle. Bár igaz, hogy az ima elsődleges célja a kommunikáció és nem a válaszok, de a kommunikáció egy kétirányú utca. Ha beszélünk valakivel egy fontos dologról és nem reagál semmit, azt kérdezzük: „Idefigyelsz egyáltalán?”  Természetes tehát, hogy Istentől is választ várunk. A válasz azonban nem csak a kéréseink teljesítése lehet. Isten másképpen is válaszolhat. Amikor azt kutatjuk, hogy miért nem kapunk mindig olyan választ imánkra, amilyet elvárunk, nem vagyunk egyedül.

Olvastuk Jób sirámait, de pl. Dávid is küzdött ezzel a kihívással: „Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass, és ne légy tétlen, Istenem!” Zsolt 83:2. Emellett fülünkben csenghet Jézus Krisztus kiáltása is: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mk 15:34. Így, ha azt tapasztaljuk, hogy Isten időnként nem válaszol imánkra, akkor egy jó társaságban vagyunk.

Lehetséges, hogy Isten jobban szeretne válaszolni, mint gondoljuk? Hogyan kezeljük azokat az alkalmakat, amikor Isten csendben marad? Mit akar elmondani nekünk azzal, hogy csendben van? Ezekre a kérdésekre mind választ szeretnénk kapni.

Az ima, mint Isten megismerésének eszköze

Figyeljük meg, hogyan bánik Isten azokkal, akik barátai és azokkal, akik nem: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” Mt 5:44,45. Megéri ezek után imádkozni?

Isten lehetne személyválogató ajándékainak kiosztásában, de általános szabályként azt adta, hogy mind a nap, mind az eső egyformán éri az istenfélőket és a gonoszokat is. Így megfogalmazhatunk egy rövid tételt: Isten ad áldásokat mind a jóknak, mind a gonoszoknak.

Jeremiásnak komoly kérdései voltak emiatt: „Igaz vagy, Uram, ha perlek is veled. Hadd beszéljek veled mégis az igazságszolgáltatásról! Miért szerencsés a bűnösök sorsa? Miért boldogulnak mind, akik csalárdul élnek? Elültetted őket, gyökeret is vertek, fejlődnek, gyümölcsöt is hoznak” Jer 12:1-2. Jeremiás elégedett volt Isten válaszával, de mégis azt szerette volna, hogy körültekintőbb legyen áldásainak és ítéleteinek osztásában.

A zsoltáros nem csak azt ismerte fel, hogy Isten kész megáldani az ellenségeit is, hanem, hogy barátai időnként kevesebb áldást kapnak az ellenségeinél. Ez a felismerés, majdnem a hitének elvesztésével járt (Ld. Zsolt 73:1-14).

Isten ad áldásokat és előmenetelt azoknak is, akik gyalázzák a kegyelmét. Ugyanakkor gyermekei, akik imádságban kérnek Tőle, időnként elutasítást tapasztalnak. Bármennyire zavar bennünket ez a tény, a tapasztalat azt igazolja, hogy ez az igazság. Így egy másik tételt is leszögezhetünk: Sok jó dolog történik veled, annak ellenére, hogy nem imádkozol; és sok rossz dolog történik veled, annak ellenére, hogy imádkozol.

Időnként kísért bennünket az a gondolat, miszerint Isten az igazságunkért áld meg minket. Amikor azonban felismerjük, hogy megigazulás egyedül Krisztusba vetett hit által lehetséges, és felismerjük, hogy csak az Istennel való személyes kapcsolat által szentelődhetünk meg, ez átformálja gondolkodásunkat. Arra a következtetésre jutunk, hogy a barátságunkért áld meg Isten. Amikor viszont azt tapasztaljuk, hogy ellenségeit is megáldja, teljesen összezavarodunk.

Azt mondják, hogy Abraham Lincoln kegyelmes volt ellenségeihez, ezért valaki, aki erősebb kezűnek szerette volna látni, megkérdezte tőle: Miért nem pusztítod el az ellenségeidet? Ő úgy válaszolt: Hát nem pusztítom el őket, amikor barátaimmá teszem őket? Mt 5:44-45 szerint azért kell szeretnünk ellenségeinket, hogy a mennyei Atya gyermekei legyünk. Olyanok, mint Isten. Azért áldja meg a gonoszokat, mert az ellenségei, és barátaivá szeretné tenni őket.

Mennyire értékelünk egy ilyen Istent? Azt mondjuk, mi haszna szolgálni Őt, ha nem tesz különbséget az áldásai között? Csak azért barátkozunk Vele, mert remélünk Tőle valamit? Akkor nem vagyunk igazán barátai.

Lehetséges az, hogy Istennek szüksége van arra, hogy barátai támogassák? Lehetséges, hogy Sátán vádolása miatt Isten megengedi időnként, hogy barátai várjanak, miközben áldást ad ellenségeinek? A nagy küzdelembe való betekintés segít megérteni az ilyen kérdéseket is.

Az imádság elsődleges célja nem az, hogy kapjunk valamit, hanem, hogy közösségben legyünk. Ha az előbbire összpontosítunk, hamar belefáradunk az imádkozásba. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetünk Istentől. Isten bátorít, hogy kérjünk és megígérte, hogy áldást ad azokra, akik kérik Tőle.

Mi értelme van tehát, hogy imádkozzunk? Mivel Isten a barátunk, vannak olyan áldások, amelyeket Isten csak a barátainak ad. Azt mondja, „ímé közlöm veletek az én lelkemet” (Péld 1:23), más szóval kiöntöm szívemet nektek. Ezt az áldást csak barátai kapják meg. Mi is csak azok előtt nyílunk meg igazán, akikben bízni tudunk, mert hűséges barátaink. Ugyanígy tesz Isten is. Osztozhatnak a gonoszok velünk az esőben és a napfényben, mivel azonban Ő a barátunk, velünk önmagát osztja meg.

Szomjúság – a gazdagabb imaélet útja

Az eddigiekben megértettük, hogy az imádság nem valamiféle jól kiszámítható ok-okozati összefüggés szerint működik, mintha egy automatával lenne dolgunk. Azt is láttuk, hogy elsősorban egy párbeszéd a barátunkkal, így Isten megismerésének az eszköze. Hogyan lehet egy állandó, gazdag imaéletünk?

Az imádság nem egy vallásos kötelezettség vagy szokás, hanem a lelki élet természetes velejárója. Ugyanakkor a lelki fegyelmezők egyikeként tartjuk számon, ami azt jelenti, hogy rá kell vezetnünk magunkat. Ha az imádság a lelki szomjúságunk csillapítására szolgál, akkor tudnunk kell azt is, hogyan és miként leszünk szomjasak.

Hadd osszak meg néhány gondolatot a fizikai szomjúság fiziológiájáról. A szomjúság egy olyan dolog, amit akkor tapasztalunk, amikor az agyalapi mirigy kiválaszt két hormont a testünkben. Az egyik a vesénkben vált ki fizikai reakciót, míg a másik egy sokkal bonyolultabb tevékenységet okoz a hipotalamuszban (az agyhoz tartozó mandula méretű mirigy), hogy küldjön jelzéseket a nyálmirigyeknek a kiválasztás csökkentésére. Régen megfigyeltem már, hogy csupán az, hogy a szomjúságra gondolok, már szomjúságot okoz. Ez azért van, mert a hipotalamusz elkezd jelzéseket küldeni a nyálmirigyeknek (kezd kiszáradni a szánk). Ez magyarul azt jelenti, hogy ha nem gondolunk rá, akkor elfelejthetünk inni annak ellenére, hogy szükségünk lenne rá!

A lelki szomjúsággal ugyanez a helyzet. Ha úgy döntünk, hogy találkozni akarunk Istennel, akkor vágy fog ébredni bennünk a találkozásra. Ha többet gondolunk rá, akkor mélyebben fogunk vágyni utána és nagyobb lelki szomjúság lesz bennünk.

A szomjúság a Szentírás egyik legerőteljesebb szimbóluma. Ahogy a fizikai szomjúság az egész fizikai lényünket a víz utáni vágy felé tereli, úgy a lelki szomjúság arra vezet bennünket, hogy keressük az életünk mélyebb értelmét. A Zsoltáros így fejezte ki ezt: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” Zsolt 42:2. Vagy „Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld” Zsolt 143:6.

Meg kell értenünk ezt a fajta lelki szomjúságot! Szomjaznunk, kívánnunk kell Istent és a lelki életet! Ahogy a fizikai szomjúságra gondolunk, valóban szomjúságot kezdünk érezni, úgy, amikor kifejezzük a vágyunkat Isten után, Ő lelki szomjúságot ébreszt bennünk. Ezt a fajta szomjúságot nem lehet kielégíteni semmi mással, csak Isten csodálatos jelenlétének befogadásával. Ez az igazi öröme és célja az imának.

Ma ismét kérhetjük Istent, hogy tegyen bennünk valamit, hogy alkalmasabb eszközei legyünk Krisztus felemelésére. Döntsük el, hogy naponta keressük a kapcsolatot Istennel! Higgyük el, hogy amint erre a döntésre jutunk, Isten mélységes lelki szomjúságot fog ébreszteni bennünk. Olyan szomjúságot, amit egyedül Ő tölthet be az életünkben.

Isten mindenkire árasztja az áldását, de a barátainak különös áldásokat tartogat. Nekünk a szívét is szeretné kiönteni. Értékeljük ezt a kiváltságot, és éljünk vele rendszeresen!   Imádkozzunk!