Éva – A feléledt remény
Csak Istentől nyerünk reménységet utunkon
Néha elképzelem, milyen lehetett az élet az Éden kertjében, mielőtt a bűn romboló jelenléte rá nem tört világunkra. A bibliai leírás igen rövid, mégis oly gazdag. Azt sejteti, hogy az egész teremtett világot a tökéletes harmónia, egység és boldogság uralta, és világosan utal arra, hogy Ádám és Éva különleges teremtmények voltak. A körülmények ideálisak voltak ahhoz, hogy az Isten által rájuk ruházott képességek szabadon kibontakozhassanak. Mindennapi életüket az Istennel és egymással való kapcsolatuk szüntelen fejlődése jellemezte. Életútjukon mindig új lehetőségeket, és jellemük újabb és újabb vonásait fedezték fel.
A beszámolóból úgy tűnik, Éva volt a bonyolultabb jellemű személyiség. Ádámot csendes egyéniségnek ismerjük meg. Néhány halk szavát akkor halljuk először, amikor megpillantja Évát (1Móz 2:23). E találkozás után Éva tettei és szavai meghatározóak.
A megváltás reményének szükségessége
A történetben azt látjuk, hogy Éva egyedül indult sétára (1Móz 3:1); ebből kicseng az a gondolat, hogy bizony egységben az erő. Az asszony felfedezőútra indult, talán attól a vágytól indítva, hogy kielégítse Istentől kapott kíváncsiságát. Beszédbe elegyedett a kígyóval, és ezzel döntő fontosságú útkereszteződéshez érkezett. Mindannyian elérkezünk ilyen kereszteződésekhez életünk során. Ezek hihetetlen jelentőségű pillanatok, amelyek igen komoly hatással lesznek jövőbeni életünk minőségére.
A kígyó arra próbál célozni, hogy a jelenlegi körülmények között Évára nem vár olyan jövő, amely lehetővé tenné egyéniségének teljes kibontakozását. Körkörös ösvényként ábrázolja Éva életét, amely nem vezet sehová. Azt sugallja, mintha az Isten tervei szerinti földi élet értelmetlen és unalmas lenne, hiszen Isten elzárja előlük a fejlődés útját (3–5. v.). Éva személyiség-fejlődése, amely Isten tervével összhangban történt, az ellenség szemében csupáncsak a képzelet szüleménye volt.
Éva értelmesen érvel Isten szavahihetősége, valamint a feladat mellett, amellyel a Teremtő őt és férjét megbízta (2–3. v.). Életének minősége és célja elégedettséggel tölti el. Ám úgy tűnik, elgondolkodik az új életmód lehetőségén is, amit a kígyó tár fel előtte. Kísértést érez arra, hogy egyedül lépjen rá egy olyan útra, amelyen lehetősége lesz felfedezni, mi minden dologra lesz képes a Teremtő erőszakos és kötöttségeket jelentő jelenléte nélkül. Szinte hipnotikus erővel hat rá ennek az újfajta életmódnak a végkifejlete: olyan lehet ő is, mint Isten (5. v.)! Végül megteszi az első lépést ezen az úton, hiszen kinyújtja a kezét, és eszik a tiltott gyümölcsből (6. v.). Egyszerű lépés ez, de micsoda elképzelhetetlen következményei vannak!
Éva döntése azt jelentette, hogy saját kezébe vette életének irányítását – egyáltalán nem akart Istentől függeni. Életében teljesen új fejezet kezdődött: egy nagyon szomorú fejezet. Férje csatlakozott hozzá. Magányosan indultak az ismeretlen felé, de hamar ráébredtek arra, hogy új ösvényük a halálba vezet. A teljes megsemmisülés felé tartottak, hiszen elszakadtak Istentől, az élet, a szeretet és a békesség forrásától.
Ekkor Isten hangja csendül fel, amint átsétál a kerten (8. v.). Azért szól hozzájuk, hogy megértesse velük helyzetük komoly voltát. Egyedül lépked most, mert már nem egy cél felé tartanak. Egyedül lépked azon az ösvényen, amelyet Ádám és Éva számára alkotott meg, ám ők elhagyták azt, mert saját utakat találtak ki maguknak. Éva új útja a félelem, az összetört társas kapcsolatok, a lelki bénultság és a halál útja.
Feléled a remény
Isten sohasem a kárhoztatás hangján szól hozzánk. Ő igaz ítélettel, és a megváltás hírével keres meg bennünket, amikor eltévedtünk. A döntés a mi kezünkben van. Mivel szeretete és végtelen kegyelme erre indította, reményt kínált Ádámnak és Évának (15. v.). Erre volt szükségük, hiszen a fellázadt emberi lényeknek ez a legalapvetőbb szükséglete! Ez a remény nem egy képzelőerővel megalkotott vágy, vagy egy szépen kitalált álom, amelyről tudjuk, hogy sohasem válik valóra. Ó, nem!
A reménység az Isten által számunkra megtervezett dicsőséges jövő! Nem saját tetteink eredménye, hanem Isten megváltó és teremtő hatalmának munkája, s amelynek teljesedését Isten ígéretei és hatalma garantálják.
Isten elültette a reménység magvát Ádám és Éva magánytól reszkető szívébe. Nem olyan reménység volt ez, ami egyszerűen csak azt várta Istentől, tegyen valamit értük a jövőben. Ez a remény Isten ígéreteiben gyökerezett, amelyek mindig hatással vannak az emberek jelenére. A remény mint várakozás jelen állapotunkban érezteti hatását. Ádámra és Évára is azonnali hatással volt az Istentől nyert reménység. Ellenérzést keltett bennük a halált okozó, gonosz erőkkel szemben. Ez a reménység – Isten ereje által – a bűn rabul ejtő hatalma elleni mélységes gyűlöletet hozta az első emberpár reménytelen helyzetébe. Isten elhatározta, hogy az emberi szabadság védelmére kel, és nem engedi, hogy az ellenség teljesen a saját uralma alá hajtsa őket. A reménység feltétele az ember szabadsága; így dönthetünk csak, milyen úton szeretnénk járni, és milyen cél felé igyekszünk. Isten olyan élethelyzetet engedett meg Ádám és Éva számára, amelyben még egyszer dönthettek jövőjük és végső céljuk felől. Az Istennel tölthető jövő reménysége máris kezdte őket megszabadítani a bűn uralmától.
A beszámoló szerint nem volt közömbös, miben állt ez a reménység. Tartalma nem egyszerűen egy elvont vallási gondolat, amelyet meg kellett érteniük és meg kellett őrizniük. A reménység, amit Isten felajánlott Ádámnak és Évának, egy Személyben testesült meg. Maga a személy volt a reménység! Ő tapos a kígyó – a halál és reménytelenség – fejére (lásd 15. v.). Ez a reménység Őbenne testesül meg: az asszony leszármazottjában, aki egy személyben Isten Fia is. Következésképp, e reménység nem úgy valósul meg, hogy egy gondolat győzelmet arat más gondolatok felett, hanem úgy, hogy egy Személy legyőzi mindazt, amely az Isten által alkotott emberek személyiségét veszélyezteti.
Az emberek természetes útja elkerülhetetlenül a halálba vezet. Isten azonban csodálatos célt tűzött ki Ádám és Éva elé, habár a bűn és a halál által uralt földön éltek. Isten útja a dicsőséges találkozás, egy új cél, egy új együttlét felé vezetett. Az értelmetlen célok és a halál helyett minden ember eljuthat az Isten Fiával való találkozásig, aki egyetlen reményünk. Ádám és Éva szívükbe zárták ezt a reménységet, és engedték, hogy saját ruháik helyett az általa készített ruhákba öltöztesse fel őket (21. v.).
Utazás – reménységben
Éva ott, Isten jelenlétében kezdte el reményteljes útját. Ez az út nehéz terepeken vezette őt keresztül, és a bűntudat és a magány erőteljes érzéseivel volt kikövezve; iszonyatos fájdalmat élt át, amikor egyik fia megölte a másikat, és mindenhol az elmúlás jeleit láthatta. Ám a reménység erőt adott neki! Tudta, hogy nem az lesz életének általános jellemzője, amit most lát és tapasztal. Valamilyen dicsőséges esemény közeledik! A reménység hatással volt jelen életére, és új erőt adott neki a gonosz elleni küzdelemhez. Ez az új reménység szabaddá tette, hogy ellenálljon bűnös természete kívánságainak, visszautasítsa az ellenség terveit, és úgy döntsön, hogy Istennel járja útját. Tekintetét a dicső célra szegezte.
Az Úr világossá tette Éva számára, hogy az általa annyira vágyott reménység az ő egyik leszármazottja, egyik gyermeke személyében fog elérkezni. Csupán csak sejthetjük, milyen sóvárgó várakozást kelthetett Éva szívében ez az ígéret! Midőn első gyermekét várta, talán arra gondolhatott, ő lesz a megígért gyermek (vö. 1Móz 4:1!). De nem ő lett.
A remény azonban túléli a csalódást, és segít abban, hogy valami jobbat várjunk. A reménységet a várakozás élteti, hiszen nyitva tartja a lehetőséget, hogy bármely pillanatban bekövetkezhet, amire oly nagyon várunk. Az egyik legkomolyabb veszély, ami fenyeget bennünket, az, ha elveszítjük a várakozás érzését. Ha ez bekövetkezik, akkor reményünk kezdi elveszíteni jelentőségét, és ezzel azt kockáztatjuk, hogy a halál útja felé fogunk sodródni. Reménykedni annyit jelent, mint várakozásban élni; erőteljes meggyőződéssel élni; azzal a bizonyossággal élni, hogy Isten ígéretei megbízhatóak, és bármely pillanatban valóra válhatnak, amikor Ő úgy dönt, hogy eljött az idő.
Éva utódai megsokasodtak a várakozásteljes úton. Egyáltalán nem tudta, milyen sokat kell várni. Isten terve szerint Fiának eljövetele – aki valóra váltja a reménységet – a világméretű küzdelem egy bizonyos pontján kellett, hogy bekövetkezzen (Gal 4:4). A megígért gyermek egy asszonytól született meg. Arra a helyre, ahol a bűn utat talált az emberiséghez: egy asszony lényének mélyére maga Isten lépett be az emberré létel titka által; és vetette el a remény magvának valóságát az egész világ számára. Milyen hatalmas előjogban részesült Éva Isten által! Ahol a bukás bekövetkezett, oda helyezte Isten a megváltás titkát.
Utunk azonban még folytatódik. Reménységünk a végső beteljesedés, Krisztus második eljövetele felé halad. Évához hasonlóan, mi is a remény útján járunk. Az ő útja a mi utunk is, közös út. Szerte a világon Isten népe ugyanabba az irányba halad: egy a látásunk és egy az örömünk. Mindannyian a remény útján járunk; mindannyian e remény mielőbbi teljesülését várjuk; mindannyian osztozunk e reményben. Mindnyájan mennyei otthonunkba vágyunk. „Hogy örökre az üdvözültek honában élhessünk, hogy lelkünkön és testünkön ne a bűn sötét nyomait viseljük, hanem Teremtőnk képmását, és végtelen korszakokon át fejlődjünk a bölcsességben, tudásban és szentségben, ismét és ismét az eszmények új területeit fedezve fel, új csodákat és dicsőséges dolgokat találva s növekedjék a tudásra, az örömre és a szeretetre való képességünk, miközben tudjuk, hogy még mindig előttünk van a végtelen öröm, szeretet és bölcsesség: erre mutat előre a keresztény reménység!” (E. G. White: My Life Today, 361. o.).
Ha még nem fogadtad szívedbe e reménységet, arra hívlak ma, hogy jöjj, csatlakozz hozzánk a remény útján!
Jan Paulsen