Mózes – A késleltetett reménység
A hős, aki a pusztai magány éveiben, élete nehéz időszakában tanult meg bízni Istenben
Mózes. E név az erő jelképe lett, hiszen e férfi lett „az egyik legbefolyásosabb, és legnagyobb hatalommal rendelkező vezető, aki valaha élt e földön”1. Mózes vezetése alatt kemény sorsú rabszolgák egy csoportja nemzetté vált. A fáraó vályogtégla-készítői az ő segítségével művelt és sokoldalú közösséggé lettek. Ábrahám fiait és leányait sikerrel vezette át a világ egyik legkietlenebb vidékén a tejjel és mézzel folyó földre, az Ígéret Földjére.
Mózes. Megeshetett volna, hogy soha senki nem ismeri meg ezt a nevet. Idegenként született Egyiptomban, és már születésekor feláldozhatták volna a folyó istenének, ám édesanyja három hónapig rejtegette őt. Mivel tovább már nem titkolhatta gyermekének létét, gyengéden belefektette őt egy gyékénykosárba, amit a folyó partján a sás közé helyezett, ahová a fáraó lánya járt fürdeni.
Mózes. Idegen név volt ez, szülei nem ezt választották volna számára. Mégis valahányszor a nevét hallotta – amelynek jelentése: „vízből kihúzni” (2Móz 2:10) –, az mindig emlékeztette őt az életét megmentő csodára. Arra a csodára, amikor a fáraó leánya kiemelte a vízből, és befogadta a királyi családba.
Mózes. Negyven évvel később saját népe nem ismerte ezt a nevet, de ez nem volt fontos. Valaki más nevében érkezett hozzájuk, a „VAGYOK” nevében, „…az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene…” nevében (2Móz 3:14–15). Mózes így lett Isten reményteljes üzenetének küldötte.
A remény hírnöke
Negyven évvel később Mózes készségesen vezette volna ki népét Egyiptomból – ha azok támogatták volna ebben. Ő már bizonyította irántuk való hűségét, amikor megölte az egyiptomit (2Móz 2:12). Ő készen volt, a nép azonban nem. „És azt gondolta, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem értették meg” (ApCsel 7:25). Mózes megértette Isten tervét saját életére vonatkozóan, de még meg kellett tanulnia Isten módszerét is. Isten szemében még korántsem állt készen a vezetésre – legalábbis ekkor még nem.
A rabszolgaként született, de hercegként felnevelkedett Mózesnek negyven – a pusztában eltöltött – esztendőre, valamint az Istennel való személyes találkozásra volt szüksége ahhoz, hogy készen álljon Isten népének vezetésére. Ez alkalommal, amikor szent helyen áll, Mózes tétovázik. Érvelése modern füleinknek is ismerős, mi is hasonló kifogásokkal élünk.
Ki vagyok én, hogy megtegyem, amit kérsz tőlem? Különben is, ki vagy Te? Miért hinnének nekem? Nem fogom tudni, mit mondjak (lásd 2Móz 3:11, 13; 4:1, 10). És végül: „…Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz!” (2Móz 4:13).
Alkalmatlanságának tudata jelzi: készen áll arra, hogy Isten népének vezetője legyen, mert tudja, hogy saját erejéből nem képes erre. Ne felejtsük el, Mózes jól képzett egyiptomi herceg volt! Jártas volt a művészetekben, a tudományban, a hadászatban és a diplomáciában, még egy szedett-vedett izraelita hadsereget is meg tudott volna szervezni, hogy szembeszálljanak az egyiptomi haderővel.
Istennek azonban más terve volt. Mózes lesz a vezető, de Isten állítja fel a „haditervet”. Mózes legelsősorban Isten küldötte: figyelmeztető üzenetet visz a fáraónak és az egyiptomiaknak, a remény üzenetét pedig az izraelitáknak.
Mi, a reménység jelenkori hirdetői, jól tesszük, ha megfigyeljük, mennyire függött Mózes Istentől. Hallgassuk Isten ígéretét: „…Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak titeket az ő szolgálatjoktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket s Istentekké lészek néktek… És béviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom azt, és néktek adom azt örökségül, én az Úr” (2Móz 6:6–8)!
Szabadítás és az Ígéret Földje! Semmi sem változott. Ezek Isten ígéretei, amelyeket csöndesen suttogott az Édenben az ember bukása után, tényszerűen kijelentett és valódi földi helyszínekhez kapcsolt az izraeliták kivonulásakor, vérrel rajzolt meg a Golgotán, végül hangos szóval kiált a Jelenések könyvének 14. fejezetében szereplő három angyal által.
Ez a mi üzenetünk!
Az izraeliták szabadulása biztos. A csapások bizonyítják, hogy Isten hatalma nagyobb Egyiptom bálványainak hatalmánál, és megerősítik az izraeliták hitét. Eljön a páska estéje. A nép készen áll, már becsomagoltak, és „a szabadság boldog reménységével”2 várják, hogy elkezdődjön utazásuk az Ígéret Földje felé. Elsőszülötteik életét a bárány vére védi, amelyet házaik ajtófélfáira hintettek.
A bárány vére életet ad. Reménységünket Isten Bárányának vérében lelhetjük meg!
A remény útja
Az izraelita rabszolgák végre szabadon, akár egy hatalmas hadsereg, úgy vonultak ki Egyiptomból (2Móz 12:37). Ekkor kezdődött reményteljes utazásuk: Sion felé meneteltek, vagy legalábbis abba az irányba.
Hogy megvédje őket a filiszteusokkal való lehetséges összeütközéstől, Isten a pusztába vezeti népét. Az úton sok kitérő lesz majd, és összességében is sokkal tovább fog tartani, mint várták. Isten azonban velük van, látják Őt a felhőoszlopban.
Mégis rettegés tölti be szívüket, amikor a fáraó serege bekeríti őket a Vörös-tengernél. Kétely lesz úrrá a táboron, és az ellenség láttán szem elől tévesztik Istent. Az után vágyakoznak, ami egykor az övék volt, és nem az után, amit Isten megígért számukra. Így kiáltanak fel: Jobb Egyiptomban rabszolgának lenni, mint meghalni a pusztaságban! (Vö. 2Móz 14:11–12!) Elveszítik reményüket.
Mózes arra inti őket, maradjanak veszteg: „…Ne féljetek, megálljatok! És nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek!…” (13. v.) Nincs remény sehol máshol. Biztos vagyok benne, te is voltál már ilyen helyzetben. Én is átéltem ezt: amikor semmit sem tehetek, csak engedem, hogy Isten véghezvigye akaratát.
A Vörös-tengeren való átkeléssel megkereszteltetnek (1Kor 10:2), és megszabadulnak az ellenségtől. Most már tudják, nincs mit félniük Egyiptom hatalmától. Ezért örvendeznek, és ünneplik szabadságukat, amelyet Istenben találtak meg. Ünneplik a reményt.
A Sínai-hegynél megalakul a nemzet, megszerveződik a papság, és létrejön a szeretet szövetsége. Újonnan megváltva, Isten vezeti őket Mózes által azon az úton, amelyen járva teljesebb lehet kapcsolatuk Istennel és egymással. Mózes kőbe vési az utasításokat, hogy ne feledjék el azokat.
Most már készen állnak arra, hogy bevonuljanak az Ígéret Földjére! Ám a félelem, amelyet lelkükben táplálnak, negyven esztendővel késlelteti ezt az eseményt. A vándorlás nehézségeit megtapasztalva Egyiptom ismét vonzónak tűnik előttük. Nekünk is, akik elhagytuk az ellenség területét, tudatában kell lennünk annak, hogy az út sokszor nem könnyű, és amit magunk mögött hagytunk, időnként még vonzónak tűnhet szemünkben. A visszatérés azonban újbóli rabszolgaságot jelent. Előttünk az Ígéret Földje, és Isten velünk van.
Megnyugodni a reménységben
Mózes meghal, habár már látja az Ígéret Földjét. Már látótávolságon belül van!
Isten maga temeti el őt a Piszga-hegy kopár lejtőin. Sírja jeltelen. Nem őrzi szfinx, nem magasodik felette piramis. Ő valami jobbat választott annál, mint amit Egyiptom fel tudott volna ajánlani.
„Mózes készségesen lemondott a földi emlékművekről, a tiszteletről, a gazdagságról, a hatalomról és az élvezetekről a láthatatlan világban rá váró jutalomért. Minden sékelről lemondott csak azért, hogy kapcsolatban lehessen az élő Istennel. Ez volt a világ legjobb üzlete! Amit veszített, azt amúgy sem tarthatta volna meg, ám amit megnyert, sohasem veszítheti el!”3
Mózes meghal, de reménységben hal meg, és azok között találjuk a nevét, akik abban reménykedtek, „hogy becsesebb feltámadásban” részesülnek majd (lásd Zsid 11:35). A feljegyzések alapján úgy tűnik, Mózes mindenkit megelőzve ízlelte meg a feltámadás valóságát (Júd 9. v.; Mt 17:3).
Tudatában kell lennünk: nem biztos, hogy még életünkben beteljesedik reménységünk. Ez az eshetőség azonban egyáltalán nem halványítja el reményünket, hiszen a halál alvása csupán egy éjszaka, mialatt várjuk a feltámadás hajnalát.
Mózes nem is beszédben, hanem énekben búcsúzik el az izraelitáktól, amelyben a jövőre vonatkozó ígéreeket fogalmazza meg (5Móz 32. fej.). A Jelenések könyve 15. fejezetében pedig ott találjuk Mózes és a Bárány énekét: a dicsőítés és a győzelem énekét. És mit sem számít, hogy sírunkban nyugszunk vagy élve érjük meg Jézus eljövetelét!
Addig is maradjunk Isten reményteljes üzenetének hirdetői, miközben az Ígéret Földje felé haladunk!
1 Lorin Woolfe: The Bible on Leadership – From Moses to Matthew – Management Lessons for Contemporary Leaders (New York: AMACON, 2002), 71. o.
2 Patriarchs and Prophets, 279. o. (Csak az angol eredetiben; a magyar kiadásból hiányzik ez a néhány szó – a ford. megj.)
3 Charles R. Swindoll: Moses: A Man of Selfless Dedication (Nashville: Word Publishing, 1999), 366. o.
Bruce Manners