Minneapolis után Minneapolis
„A minneapolisi konferencián történteknek negatív visszhangja volt, ám az adventizmus egyik legnagyobb tragédiája, hogy 1890 után, sőt a XX. században végig folytatódott az 1888-as vitás lelkület.”[1]
Az 1888-as évet követően egyes keresztény politikusok előkészítették a vasárnapi törvény tervezetét. Az adventisták négy éven keresztül protestáltak, ám az amerikai elnök 1892-ben aláírta az első vasárnapi törvényt, amelynek során voltak adventisták, akiket tetten értek, és ezért börtönbe is zártak. Ellen White így írt erről: A protestantizmus átnyúl a szakadékon, hogy kezet nyújtson a pápaságnak, hogy szövetséget hozzon létre a negyedik parancsolat szombatjának megsemmisítésére… Nagy és döntő fontosságú események fognak hamarosan bekövetkezni.”[2]
Rövid idő elteltével, az 1888-as prófétikus világosságra utalva hozzátette: „A próbaidő számunkra épp most van, mivel a harmadik angyal hangos kiáltása elkezdte kinyilatkoztatni Krisztus igazságát, a Megváltóét, aki megbocsátja a bűnöket. Ez azon angyal fényességének kezdete, akinek dicsőségétől fénylett a föld (Jel 18:1-2).”[3]
Ezeket a kijelentéseket Jones és Prescott nagyon komolyan vette, sőt kicsit el is túlozta. A „harmadik angyal üzenete”, valamint a „késői eső” között és a Jel 18. fejeztében leírt angyal világosságának kezdete között egyenlőségjelet vont, majd egyre hangsúlyozottabban hirdette ezt az üzenetet, karizmatikus módon, miközben nézetei szerint az egyház utolsó földi napjait élte.
Amikor a késői esőről prédikálsz és várod a nyelvek megnyilatkozását, fel kell készülnöd az ördög gúnyolódásaira is. Ellen White jelenlétének hiányában néhány ostoba ember, többek között az egyik egyházterület elnökének a felesége is üzeneteket kezdett „gyártani”. Egy férfi azt állította, hogy az „ordítás ajándékával” rendelkezik. Battle Creekben pedig Anna Rice azt prófétálta, hogy attól kezdődően nem kell megházasodni, és aki már házasságban él, meg kell szakítania minden nemi kapcsolatot a házastársával. Mivel nem volt teljesen biztos a prófétikus ihletésben, Jones tanácsát kérte, aki biztosította, hogy rendelkezik a prófétálás ajándékával.
Jones nyilvánosan bizonyságot tett Battle Creekben Anna prófétai voltáról. Másnap Ellen White Ausztráliából érkezett üzenete rávilágított erre a tévedésre. Jones a következő szombaton a nyilvánosság előtt elismerte tévedését. Még Anna Rice is rájött, hogy tévedett, és, hogy saját benyomásait összetévesztette a mennyei ihletéssel. Jóllehet, ő volt az egyetlen adventista hamis próféta, aki megtért.
Stanton, egy másik oktalan személy, aki a feddő igeszakaszok gyűjtésére szakosodott, 1893-ban A harmadik angyal hangos kiáltása című brosúrában jelentette meg írásait, amelyekben szorgalmazta a „Babilon”-ná vált Adventista Egyháztól való elszakadást.
Ezek a megnyilatkozások bizonyítják, hogy nem csupán az 1888-as világosság elutasítása, hanem annak elvakult értelmezése is veszélyeztetheti az egyházat.[4]
Az 1893-as és 1895-ös konferenciák
Ellen White és még sokan mások az 1893-as konferenciát a nagy ébredés alkalmának tekintették. Jones, Prescott és Olsen voltak a főbb szónokok, akik a minneapolisi üzenetet hirdették, amelynek témája a „harmadik angyal hangos kiáltása” és a „késői eső” volt. Ellen White azt írta, hogy az Úr hamarosan el fog jönni.
Elfogadták a felhívást az ébredésre és megtérésre, aminek következtében több személy felállt és nyilvánosan bevallotta hibáját. Ezek közt volt Morrison is. Nyilvánosan elismerést nyert tehát, hogy el kell fogadni a Minneapolisi világosságot. Az értekezleten felmerült egy lényeges kérdés: Miért nem jött el még Jézus? Jones és Prescott akkor olyan választ adott, amivel egyetértett Ellen White is: Azért, mert még nem jött el a „késői eső” és a „hangos kiáltás”. És mindez azért, mert Minneapolisban elutasították azt a világosságot, amelynek be kellett volna ragyognia az egész földet! Ellen White már négy évvel korábban írt erről:
„Ha a harmadik angyal üzenetét mindazok elfogadták volna, akik egységesen munkálkodtak 1844-ben, és a Szentlélek erejével hirdették volna azt, akkor az Úr hatalommal munkálkodott volna együtt ővelük. A világra kiáradhatott volna a világosság. Évekkel korábban figyelmeztetve lettek volna a föld lakói, a munka befejeződhetett volna és Krisztus eljöhetett volna…”[5]
Ellen White egy 1888-nál sokkal korábbi időpontra helyezte a „késői eső” és a „hangos kiáltás”, valamint az advent idejét. Jézus és az apostolok ezt az időt saját nemzedékükre értették,[6] ám figyelmeztetve voltak afelől, hogy mindez feltételhez kötött – a keresztény jellem tökéletesítése, a világszéles missziómunka befejezése és a világ törvénytelensége poharának betelése.[7] Hogy az Úr még nem jött el, ez a sikertelenség nem lehet egy olyan üzenet elutasításának a következménye, mely 1888 előtt még nem volt ismert.
A következő konferencia – ahol ugyanazokat a kérdéseket vitatták meg – 1895-ben volt megtartva. Jones 26-szor prédikált a „harmadik angyal üzenetéről”, hangsúlyozva azt, amiben egyetértett már 1887 óta Waggonerrel: Az Úr Jézus Krisztus testetöltése által magára vette az emberi elbukott, bűnös természetet, ám teljes mértékben bűntelen maradt. Amint tudjuk, ez a nézet napjainkig vitatott, éppen úgy, mint Jézus eljövetelének feltételekhez való kötése.
A XX. század – ugyanazt a hegyet kerülgetve
Az egyház számára a XX. század első évtizedei az eddig felsoroltak mellett számos drámai eseményt hoztak. A minneapolisi üzenet, amely hitalapelvként lett elfogadva, végül háttérbe szorult, de mégsem tűnhet el teljesen, mivel az úrvacsora emlékeztet bennünket az egyedüli reménységünkre. Az erre vonatkozó bibliatanulmányok mellett Ellen White Jézushoz vezető út című könyve a legjobb összefoglalója ennek az üzenetnek.
Az 1920-as évet követően ébredési hullám indult el McGuire (Győzedelmes élet, 1924), Danniels (Krisztus a mi feddhetetlenségünk, 1926) és Froom (A Vigasztaló eljövetele, 1928) prédikációi és írásai hatására. Ezek közül néhány könyv megjelent román nyelven is.
A Wieland és Short testvérek Generál Konferenciához intézett tanulmányai (Az 1888 üzenet újraértékelése) nyomán 1950-ben újjáéledt az 1888-as üzenet iránti érdeklődés. Az írás altalános megtérésre szólított fel, kihangsúlyozva, hogy az 1888-as üzenetet sosem vették komolyan, és ezért késik a missziómunka, valamint az Úr eljövetele. Következtetéseik olyan vitákat gerjesztettek, amelyek máig sem zárultak le.
Azonban Wieland, Short, Sequeira és a mellettük álló tanulmányozó csoport más teológiai nézeteket vallottak. Ezek közül egyeseket vitattak, míg másokat elutasítottak, mint például: a kollektív megtérést, vagy az egész emberiség megigazítása a kereszt által, stb. Jones, Waggoner, Wieland és Short egyes tanítványa ma is az 1888-as új világosság nevében közöli nézeteit, amelyek azonban teljes sötétségről tesznek bizonyságot. Ilyen az a tan, amely azt vallja, hogy „Isten nem büntet”; Jakab apostol levele az első „pápai” körlevél, és maga Pál apostol is Jakab áldozata lett. Ezen tanok követőinek kedvenc üzenete nem a minneapolisi üzenet, hanem az a vád, hogy az egyház sosem kapta meg ezt az üzenetet. Másfelől pedig el kell ismernünk, hogy egyeseknek közülünk „fényiszonyunk” van, ezért kerüljük a mennyből érkező fényt, ha az előbb nem megy át a „kápolnán”.
Az egyház teljes világossága ugyanabban a Könyvben található, amely Jones és Waggoner testvéreket is ihlette. Vissza kell tértünk ehhez a könyvhöz minden nemzedékben, és jobban kell bíznunk a világosság Atyjában, mint angyalokban, vagy világosságot hordozó emberekben.
[1] George Knight, Angry Saints, RH, 1989:116
[2] MS 27 / 1892.
[3] Review and Herlad, 1892. november 22.; Szemelvények, 1. köt., (az eredetiben); Adventista Bibliakommentár, 7. köt., 984. old.
[4] Hamis karizmatikus mozgalmak jelentek meg sokkal erőteljesebben néhány évvel később, amikor az 1900-as évek uátn létrejött a pünkösdista mozgalom. Az Indiana állambeli túlfűtött imatalálkozók, a hangos zene és a „lelki” rángatózások 1901-ben, vagy a MacKin házaspár esete, amely az ördögűzést és nyelveken szólást gyakorolta az 1905–1908 közötti időszakban, a legismertebb ilyen esetek.
[5] Ellen White, A nagy küzdelem, 457. old. (az eredetiben)
[6] Mt 16:27-28; 24:34; 1Kor 10:11; 1Jn 2:18; 1Pt 4:17.
[7] Mt 24:14; 2Pt 3:9-14; Csel 14:18-19; 18:5; 1Móz 15:16.