“Elvesztem, hiszen a Királyt látták szemeim!”

A neves adventista evangelizátor – Doug Batchelor ^[i] – leírja, hogy New Yorkban felnőve, a rendőröket egyszerűen csak „disznók”-nak nevezték, és jó heccnek tűnt lépten-nyomon kigúnyolni őket. Egyik alkalommal még azt is megtette, hogy egy lopott kocsival haladva megállt egy rendőr mellett, hogy útbaigazítást kérjen tőle, csak azért, hogy később a rendőrök ostobaságán nevethessenek. A rendőrök „ellenségek” voltak.

Ez a beállítottsága azonban, egyetlen éjszaka alatt gyökeresen megváltozott. Egyik este, ahogy a televízió csatornakapcsolójával váltogatott a műsorok között, egy drámai hírt látott. Egy lángoló épületben folyó küzdelem pillanatait örökítette meg a kamera, ahogy a tűzoltók ki- és berohangáltak, locsoltak és igyekeztek létrákkal a tetőre feljutni. Az egyik kamera a főbejáratra fókuszált, amelyet akkorra már elárasztott a füst és a lángok.

Hirtelen egy rendőrtiszt futott ki az ajtón, egy pokróccal a kezében. A ruhája füstölt, ezért egy tűzoltó lelocsolta, miközben egy biztonságos helyre, a tömegtől elzárt területre futott. Ott letette a kezében lévő „csomagot”, majd kibontotta; egy eszméletlen csecsemő volt benne. Teljesen elfelejtkezve a saját égési sérüléseiről, próbálta mesterséges légzéssel újraéleszteni a fulladt gyermeket.

Azt írja, hogy a rendőrökről alkotott korábbi ellenséges felfogása teljesen megváltozott azon az estén. Amikor meglátta, hogy kész volt az életét is kockára tenni az általa szolgált emberekért. Azt mondja: „Hirtelen arra döbbentem rá, hogy én vagyok a rossz fiú, a rendőr pedig a jó fiú.”

Szükségünk van arra, hogy megváltozzon az Istenről alkotott felfogásunk? Ki Ő számunkra? Mennyire személyes és friss kép él bennünk? A Szentírás azt mondja, hogy Isten megismerése az örök élet alapja (Jn 17:3). Egy friss, hiteles, személyes találkozásra van szükségünk, hiszen amilyennek ismerjük Őt, úgy fogunk viszonyulni Hozzá, és mindahhoz, amit keresztény életnek és szolgálatnak nevezünk.

Ahogy elindulunk a mottóként megfogalmazott kiáltásunkkal – „Istenünk, újíts meg bennünket!”–engedjük, hogy először felszámolja bennünk a torz istenképet! Sátán mindent elkövet, hogy ne lássuk világosan, milyen a mi Istenünk. Sokan azt gondolják, Isten az ember ellensége, egy olyan Valaki, Akinek meg kell felelnünk, bár a tökéletes követelményeit látva, ez szinte lehetetlen. Úgy érzik, félelmetes rendőrként figyel a mennyből, és várja, mikor követünk el valami hibát, hogy végre ránk sújthasson a gumibotjával. Azért van ott, hogy elvegye az örömünket, és állandó rettegésben tartson, hogy „viselkedjünk”.

Ellen G. White írja: „Sátán félrevezette az emberiséget, hogy Istenben olyan lényt lásson, akinek legfőbb tulajdonsága a szigorú igazságosság, aki hajthatatlan bíró és kegyetlen hitelező. Oly lénynek tűntette fel az Alkotót, aki bizalmatlan szemekkel néz az emberek gyengéire, hogy azonnal lesújtson rájuk ítéleteivel. Jézus épp azért jött a földre, hogy eltávolítsa a sötét árnyat, mely Istennek irántunk érzett végtelen szeretetét elfedte.” ^[ii]

Amikor meglátjuk a kereszten függő Jézust, aki azért halt meg, hogy a bűneinktől megmentsen, egy friss, hiteles képünk lehet Istenről. Jn 10:10-ben azt olvassuk: „ azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”

A felolvasott bibliai történet, Ézsaiás elhívásának története, drámai módon mutatja be azt az utat, amelyet nekünk is végig kell járnunk. Fogalmazzunk meg öt lépést ma délelőtt!

1. Fedezd fel újra Isten szentségét! 

Isten jelenlétének megnyilatkozása még a legszentebb emberek számára is félelmetes élmény volt a bibliai történetek tanúsága szerint. Isten nagyszerű emberei remegő térdekkel estek az arcukra és fedezték el magukat még akkor is, ha csupán egy angyal jelenlétébe kerültek.

Amikor Mózes találkozott Isten szentségével, eltakarta az arcát, miközben Izrael népének tisztes távolságban kellett maradnia. Amikor Jób pátriárka szembesült Isten szentségével, a vádaskodása imádatra fordult. János apostol ugyanerről a tapasztalatról azt írja, hogy „lába elé estem, mint egy halott” (Jel 1:17). Péter apostol is találkozott Isten szentségének átható tekintetével, a harmadik tagadását követően, és „azután kiment, és keserves sírásra fakadt” (Lk 22:62). Valahányszor az ember szembesül Isten szentségével, a térdeire kényszerül.

Lássuk meg Istent a trónján, a maga dicsőségében! Az ember hajlamos arra, hogy úgy gondolja, Istent meg kell érteni, meg kell fejteni. Amit viszont megfejt az ember, arról úgy érzi, hogy uralma alá is hajtotta. Rendelkezni tud vele. Ezzel szemben Istent nem megértenünk kell, hanem imádnunk. Meglátni, egy „magasra emelt trónon ülve” (Ézs 6:1). A dicsőség trónja ez, ami előtt csak imádattal állhatunk.

Egyesek sajnos azt gondolják, hogy Istent úgy lehet közel hozni az emberhez, ha leszállítjuk a trónjáról. Közönségesen beszélhetünk róla, haverunknak tekinthetjük. Pedig arra lettünk teremtve, hogy imádjuk Istent. Uralmának trónja előtt alattvalók vagyunk. Mivel azonban ez a kegyelem és az igazság trónja, bátran mehetünk elé. Rádöbbenünk, hogy teljesen más, mint mi. Ez a felismerés alázatosságra vezet, minden eddiginél nagyszerűbb alázatosságra.

2. Fedezd fel újra a saját tisztátalanságodat!

Abban a pillanatban, Ézsaiáshoz hasonlóan, fel kell ismernünk nem csak Isten szentségét, hanem a saját állapotunkat is. Ézsaiással együtt leborulva kiáltsunk fel mi is: „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok.”

Samuel Logan Brengle ^[iii] a szentséggel való találkozását a következő szavakkal írja le: „Láttam Jézus alázatosságát és a magam büszkeségét; Jézus szelídségét és a saját ingerültségemet; Jézus szerénységét, és a saját ambícióimat; Jézus hűségét, és a szívem csalárdságát; Jézus önzetlenségét, és a magam önző egoizmusát; Jézus bizalmát és hitét, szemben a saját kételkedésemmel és hitetlenségemmel… Nem néztem senki másra, csak Jézusra és önmagamra, és el kezdtem utálni magam.”

Nem csak az a bajunk, hogy elfelejtkeztünk Isten szentségéről, hanem az is, hogy a saját elhajlásunkat is lekicsinyeljük. Arra a következtetésre jutottunk, hogy mivel a jó egyházhoz tartozunk, és valamikor meg is tapasztaltuk Isten Lelkének a jelenlétét életünkben, ezért kifogástalanok vagyunk. A Biblia szerint nem vagyunk kifogástalanok, csak feddhetetlenek, ha a Szentlélek világosságában járunk. Ez egy nagy különbség.

A különbséget akkor látjuk világosan, ha megvizsgáljuk, hogy mi is a bűn. Két meghatározást is adhatunk, és mindkettő igaz, de nem mindegy, melyikre teszünk nagyobb hangsúlyt. Az egyik meghatározás szerint, a bűn törvénytelenség, vagyis Isten törvényének a szándékos áthágása. Ez valóban így van. Ugyanakkor a bűn céltévesztést is jelent, vagyis az Istentől való függésünk megromlását. Ez utóbbi alól soha semelyikünk nem tudta még kivonni magát, pedig ez szintén kárhozatot jelent. Az engesztelés szolgálata miatt azonban mégis feddhetetlenek lehetünk Isten előtt. Ehhez azonban nem takargatni és mentegetni kell magunkat, hanem felismerni a saját tisztátalanságunkat Isten előtt.

3. Bánjuk meg a tisztátalanságunkat!

Amikor Ézsaiás felismerte a tisztátalanságát, azonnal megvallotta azt: „Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!”  A szentséggel találkozva azonnal elismerte: egy tisztátalan ajkú lény. Ez a kifejezés a kimondott szavaira történő utalás, ill. arra a beállítottságra, ami a szavak mögött van – a szívére. Jézus arról beszélt, hogy a szívünkből származnak kimondott szavaink. Másképpen fogalmazva, ami bennünk van, ami betölti a szívünket, az jön a felszínre, amikor beszélünk. A dolgok lényegét keresve azt látjuk, hogy Ézsaiásnak „szívproblémái” voltak. Ezért a világ népével is azonosítani tudta magát, mivel nekik is szívproblémáik voltak. Amikor Isten szentségével találkozunk, rá kell döbbennünk, hogy nem vagyunk jobbak, mint a pogány világ népe.

Egyetlen különbség lehet csak közöttünk: az, hogy bocsánatot nyertünk, és Isten megtisztított a bűneinktől. Ezt azonban egyedül az Ő kegyelméért tette, így nincs mivel dicsekednünk. Ahogy meglátjuk ezt, megalázzuk magunkat, és bűnbánatot gyakorolunk. A szentséggel való találkozásunk soha nem vezethet bennünket bárminemű felsőbbrendűség érzéséhez. Ézsaiás ebben az alázatos pozícióban, örömmel fogadhatta Isten megtisztítását.

4. Fogadd el Isten szentségét!

Amint Ézsaiás felismerte és megbánta tisztátalanságát, az Isten által küldött angyal a szájához érintette a fogóval hozott parazsat. Ennek eredményeként, a bűneit elvették, a vétke bocsánatot nyert. Magunktól semmit nem tehetünk a tisztátalanságunkkal. A lelkiség nem arról szól, hogy próbáljuk szentté tenni magunkat, hogy Isten elfogadhasson. Ellen White azt írja:

„Lehetetlen, hogy saját erőnkből kimenekülhessünk a bűn örvényéből, amelybe beleestünk. Szívünk hajlamai gonoszak, és mi ezen változtatni nem tudunk… Előbb egy felsőbb hatalomnak kell a szívben működnie; felülről jövő új életre van szükség, mielőtt a bűnös ember a szentség állapotába juthat. Ez a hatalom: Krisztus. Egyedül az Ő kegyelme képes a lélek holt erőit megeleveníteni és Istenhez, szentséghez vezetni.” ^[iv]

Ahogy nem tudjuk magunkat megmenteni, ugyanúgy nem tudjuk szentté tenni sem. Egyedül azt tehetjük, hogy elfogadjuk hit által Isten szentségét. Jézus meghalt a kereszten, nem csak az üdvösségünkért, hanem a megszentelésünkért is. A zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett” (Zsid 13:12). Tehát ahogy az üdvösséget hit által nyerjük, úgy a megszentelés is hit által lehet a mienk. Jézus azt mondta Pálnak: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek” (ApCsel 26:18). A szentséget egy életen át tartó növekedés kíséri a kegyelemben. Amikor megkapjuk Isten szentségét hit által, az nem jelent bűntelenséget. Folyamatosan el kell fogadnunk Isten szentségét és megtisztítását az életünkben. A Biblia azt mondja: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1:7).

A „megtisztít” szó jelen időben van, és egy folyamatos megtisztítást jelent. Szükségünk van Isten megtisztítására, hogy szentek legyünk, de a folyamatos tisztítására is, hogy azok is maradjuk. Látjuk tehát, hogy a megtisztítás nem a folyamat vége, hanem a kezdete. Ugyanakkor mindez nem öncélúan történik, hanem azért, hogy alkalmasak legyünk munkájának végzésére.

5. Válaszoljunk Isten hívására!

A bűneitől megtisztított és megszentelt Ézsaiás oly mértékben összehangolódott Istennel, hogy képes volt úgy meghallani az Úr szavát, mint soha azelőtt. Tisztában lett azzal, hogy Isten keresi, kit küldhetne el a képviselőjeként, a világba. A próféta így válaszol: „Itt vagyok, engem küldj!”

Bár ismernénk fel mi is, hogy szolgálatra lettünk megmentve! Bár lennénk minden eddiginél készségesebbek arra, hogy meghalljuk Isten személyre szabott hívását az életünkben!

Mielőtt Ézsaiás személyesen találkozott Isten szentségével, sokat hallhatott erről. Voltak feltételezései, félelmei, vagy éppen a megszokottság közömbössége uralta az életét. Nem tudjuk. Egy dolgot azonban tudunk: amikor találkozott Isten szentségével, nem maradhatott ugyanaz, aki volt. Egész életét Isten szolgálatára szentelte. Még a sikerekkel sem törődött.

Soha nem tudjuk kimozdítani magunkat a tisztátalanság állapotából, mert a bűn élvezete lebénítja a szívünket. Egy Istennel való drasztikus találkozásra van szükségünk. Adjunk Neki lehetőséget erre. A megújulás lehetséges: ott ahol Isten akarja, akkor, amikor Isten akarja, és úgy, ahogy Isten akarja.

1961-ben, A. W. Tozer lehetőséget kapott arra, hogy egy csoport lelkésznek beszéljen egy olyan témáról, amit saját maga választhat ki. Nem meglepő, hogy Isten szentsége mellett döntött. Az előadás közben mondta ezeket a szavakat: „Hiszem, hogy újra szükségünk lenne a régi bibliai istenképre, miszerint Ő olyan félelmetes, hogy az ember leborul előtte és így kiált: ’Szent, szent, szent a Seregek Ura.’ Ez többet tehetne Isten egyházáért, mint bármi más a világon.”  ^[v]

Ma délben, ahogy hallottuk Isten személyesen megszólító Igéjét, kérhetjük mi is, hogy állítsa bennünk helyre a képet, hogy hitelesen ismerjük Őt. Szentelje meg a szívünket, hogy mélységesen rádöbbenjünk: Ő egészen más! Felfoghatatlan és megközelíthetetlen számunkra. Mégis hív magához, és közel jött hozzánk Jézusban. Bár nem tudjuk teljesen megérteni, megismerni, de éppen ez ébreszthet alázatosságra. Arra, hogy leboruljunk előtte, és imádjuk Őt, mint a szentség Istenét.

Kiáltsunk Hozzá a zsoltárossal együtt: „Istenünk, újíts meg bennünket!” Tégy bennünk valamit, mielőtt bármit is tehetnénk a körülöttünk élő emberekért! Gyógyítsd meg a szemünket és a szívünket, hogy új fényben lássunk meg, és örömmel szegődjünk a szolgálatodba!

Ma délelőtt – de a további öt alkalommal is – lehetőséget szeretnék adni arra, hogy válaszoljunk Isten hívására. Álljunk fel és imádkozzunk egy megújult életért, amit egy meggyógyult látással szerzett, helyes istenkép ébreszt bennünk.

Ámen.