Egyek Jézus Krisztusban

Azt mondják, hogy egyházunk azon emberek közössége, akik azonos hitben élnek, azonos szervezeti felépítésben dolgoznak és azonosak abban a vágyukban, hogy Jézus Krisztust másokkal is megismertessék. De vegyük csak szemügyre ezt a gyorsan növekvő világegyházat, ahol nemzetiségek, kultúrák, nyelvek kaleidoszkópjával találkozunk. Meglepő különbségeket találhatunk az áhítatok módjában és missziós szolgálatunkban is. Hogyan hidalható át ez a különbség az egyházon belül?

Halála előtti óráiban Jézus gondolatai a tanítványaira és az előttük álló feladatokra összpontosultak. Ám imádságában nem csupán egyedül őrájuk gondolt: „De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd én bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem Atyám és én te benned…” (Jn 17:20–21).

Isten Igéje elmondja, hogy az egyház Feje (Ef 1:22), Lelke (1Kor 12:13), hite, keresztsége (Ef 4:5) és alapja (1Kor 3:11) is egy.
Ellen G. White azt írja, hogy a mi feladatunk bemutatni a világnak, hogy az emberek „legyenek bár különböző nemzetiségűek, egyek a Krisztus Jézusban”. (Testimonies for the Church, 9. kötet, 196. oldal )

Nem kétséges tehát, hogy Isten egységre hív bennünket – a hívők közösségének egységére. Vajon mit jelent ez gyakorlati szinten? Hogyan tudnám én, aki egy bizonyos kultúrában és környezetben élő ember vagyok – megrögzött jó és rossz szokásokkal és módszerekkel – áthidalni a különbözőséget egyházam családjában?

Az egységnek ez a kérdése mindig akkor vetődik fel, amikor a helyi gyülekezetem egyik fiatal tagja kissé másfajta dolgot szeretne kipróbálni, mint amihez én eddig hozzászoktam. Vagy más esetben, amikor a világ más részéről való hívekkel találkozom, akiknek az áhítata nagyban különbözik az én leegyszerűsített, „három versszakos ének- és áldásmondás” stílusomtól.

Nyilvánvalóan vannak olyan helyzetek, amikor fel kell hagynunk bizonyos kulturális szokásokkal. Azokkal, amelyek ellentétesek Isten akaratával, tantételeinkkel és küldetésünkkel, amely nem más, mint adventista azonosságtudatunk veleje. Ám amikor Krisztus azért imádkozik, hogy követői „egyek” legyenek, vajon azt kéri-e tőlünk, hogy öltözködjünk ugyanabban a stílusban, együk ugyanazokat az ételeket, és ugyanolyan módon dicsérjük Őt?

Bármit jelentsen is, az „egység” nem egyenlő az egyformasággal. És ez nem jelenti azt sem, hogy az egyik kultúrát a másik fölé kellene helyeznünk. Az egység – testvérek és testvérnők között – a Szentlélek munkája. Ez azt jelenti, hogy az előítéleteimet a háttérbe helyezve másokról először a jót feltételezem.

Azt jelenti, hogy megpróbálom a dolgokat a másik személy szemszögéből nézni. Azt jelenti, hogy a szeretet és szívélyesség légkörét ápolom a gyülekezetben, hogy az biztonságos menedékhely legyen a hívők és nem hívők számára egyaránt. Azt jelenti, hogy tisztelem hittestvéreimet, akik a nékik adatott küldetés betöltésén fáradoznak saját közösségükön, saját kultúrájukon belül.

Hálás vagyok Istennek ezért a világszéles családért, amelyben olyan sok nyelvű és nemzetiségű ember él, és hálás vagyok azért a változatosságért és gazdagságért, amit ezek jelentenek egyházunk lelki életében. Azért imádkozom, hogy a Szentlélek adjon valamennyiünknek bölcsességet, hogy jóindulattal viszonyuljunk egymás különbözőségeihez, és ápoljuk azokat a kötelékeket, amelyek összekötnek bennünket – testvéreket, testvérnőket –, hogy egyek legyünk a Krisztusban.

Jan Paulsen

Csillagok a koronámban?

Annak idején énekeltünk róla a gyermekiskolában, de vajon honnan ered az elképzelés, és mit jelent?

„Kapok-e ragyogó csillagos koronát Ama szép honban fenn odaát…?” [1]

Néhány éve a Papatoetoe-i Gyülekezet (Új-Zéland) kiscsoportos gyermek-szombatiskola tanítói programot készítettek a gyerekek számára Tekintsünk fel a mennybe! címmel. Igen sok elképzelést és erőfeszítést öltek a programot szemléltető díszletekbe, segédeszközökbe. Készült aranyút, amelyen a gyerekek végig mehettek, és minden gyereknek jutott kis fehér ruha is. Az egyik apuka még hárfát is készített minden kiscsoportos számára. Isten dicsőítését bejelentő harsonákból is volt elég. Na meg egy rakás aranykorona.
Valaki javasolta, hogy ékesítsük a koronákat csillagokkal. És ekkor merült fel a kérdés. Hol olvassuk a Bibliában, hogy a koronánkban csillagok lesznek?

A kutatás
Egyik-másik tanító már fellapozta bibliai konkordanciáját, de nem talált benne semmit. Mások rákérdeztek a gyülekezeti vénnél és a lelkésznél, ám ők csak a fejüket rázták. Magasabb fórumhoz fordultunk hát. Megkérdeztük a terület elnökét, valamint a gyermek-szombatiskolai osztály vezetőjét. Részükről is csak fejrázás volt az eredmény. Megkérdeztük saját szüleinket is, akik nyilván felelősek voltak az új szülőnemzedék ismeretéért. Azonban senki sem tudta megerősíteni, hogy a „csillagoknak a koronában” bibliai eredete volna.
Így hát nem kerültek csillagok a koronákra. Azóta is azon tűnődünk, vajon nem vontunk-e meg a gyermekeinktől némi mennyei ragyogást.

Persze nem mindenki tartja valami fényes ötletnek, hogy leendő koronáinkat nyilvánosan csillagok ékesítik majd. Egyesek azért aggódnak, hogy nem lesz koronájukban csillag és így megszégyenülnek. Mások nem tartják igazságosnak, hogy a lelkészeknek több esélyük van a csillagok elnyerésére, mint másoknak.

Megint mások úgy tanulták, hogy a csillagok nem a megmentett lelkekért járó jutalom, hanem inkább a jó cselekedetekért. E cselekedeteket mások tudta nélkül kell végrehajtani – máskülönben nem jár értük csillag.

Többségünk lelkesen énekelte a „Kapok-e ragyogó csillagos koronát…?” című éneket. Jó tettért jót várj társadalomban nőttünk fel. Egy csillagokkal ékesített korona beleillett e társadalom alkotta képbe. De vajon van-e rá bibliai bizonyíték?

Az eredmény
Ötféleképpen említi a Biblia a mennyei koronát. Van romolhatatlan korona[2], örömünk koronája, igazság koronája, élet koronája és dicsőség koronája[3].

De hol maradnak a csillagok?

Dániel könyvének tizenkettedik fejezetében olvassuk, hogy „az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényességei; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké” (3. vers).

Ellen White a fenti igevers kapcsán ír a lelkek megmentéséért járó mennybéli jutalomról: „Mily nemes vállalkozás! Egy lélek, amely egy örökkévalóságon át magasztalhatja Istent! Egy lélek, amely részese lehet az örök életnek és a boldogságnak! Egy drágakő, amely csillagként ragyoghat örökkön örökké koronájukban! …azok, akik részt vettek Krisztussal és az angyalokkal a lélekmentés munkájában, most gazdag jutalomban részesülnek a mennyek országában.”[4]

Két másik utalásra is ráakadtunk Ellen White írásaiban, ahol a csillagokkal kirakott koronáinkról ír.
Az elsőben ezt írja: „Ha gondolataid a jó cselekvésére irányultak volna, hogy mások elé tárd az igazságot, akkor mostanra már Isten alkalmas munkásává váltál volna, és számos lélekben szemlélhetted volna munkád eredményét, akik csillagokhoz hasonlóan ragyogtak volna örömöd koronájában.”[5]

Majd az Idők Jelei (Signs of the Times) egy 1886-os kiadásában ismét csak az öröm koronájára hivatkozva ezt írja: „Ha az egykori próféták rendíthetetlen jellemével rendelkeznénk, cselekedeteinkkel dicsőséget hoznánk az Úr nevére és lelkeket mentenénk meg, akik mint csillagok ragyognának örömünk koronájában.”[6]

Örömöm koronája. 1Thess 2:19 jut eszembe: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-e ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor?”

Nem arról van tehát szó, hogy a koronámban csillagok lesznek, hanem hogy örömöm koronájában lesznek csillagok. És ez nem is rólam és a csillagokról szól, hanem Istenről.

„Kérve kérlek benneteket, tegyetek valamit Krisztusért, méghozzá most. A tanító által, akit adományotokkal támogattok, lelkek menekülhetnek meg a pusztulástól, hogy csillagként ragyogjanak a Megváltó koronájában.”[7]

Talán, de csak talán, ez a korona nem is egy fizikai tárgy, mint inkább valamiféle megkülönböztetés. Talán azok, akik a lelkek megmentésében részt vettek, nagyobb reménységről és örömről tesznek majd tanúbizonyságot. És miután lelkeket vezettek Jézushoz, a Megváltó koronájának dicsfénye rájuk is sugárzik.

Kérdésünkre a választ nem kizárólagosan a Bibliában találtam meg. Ellen White írásai szolgáltak támpontként. Mindazonáltal, ami engem illet, inkább örvendezek Isten megváltó hatalmában, minthogy egy millenniumot a koronámban található csillagok számolgatásával töltsek.

 


[1] A cikk egy John R. Sweney (1837–1899) által komponált dallamra hivatkozik, amelynek szövegét Eliza Edmunds Hewitt (1851–1920) írta.
[2] 1Kor 9:24–25 – A magyar fordításban ugyan koszorú szerepel, de az angol eredetiben korona van (és ugyanazt a szerepet töltik be).
[3] A magyar fordításban az ékesség koronájával váltófogalomként szerepel.
[4] Üzenet az ifjúságnak, 205. oldal.
[5] Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. kötet, 52. oldal.
[6] „Daniel an Example of Faithfulness” [Dániel, a hűség példaképe], Signs of the Times [Idők Jelei], 1886. november 4.
[7] Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. kötet, 30. oldal.


Christine Mile

Hazánk felé közeledve

A célegyenes előtti kanyarban

2001. április 29-én olyan dolgot tettem, amitől a legjobban féltem, de amit halálom előtt nem akartam kihagyni: maratoni futáson vettem részt. Ma már sokkal többre értékelem azokat, akik lefutják a maratoni távot.

Amikor jelentkeztem a futásra, még nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet. Fő célom az volt, hogy összeesés, elájulás vagy végkimúlás nélkül teljesítsem az előttem álló teljes távot. Mivel ez volt az első maratonom, és egyben az első atlétikai élményem, ezért abban is reménykedtem, hogy nem én leszek az utolsó befutó. Bár már 25 éve rendszeresen kocogok, azonban még soha nem kocogtam egyszerre 42 kilométert egy nap leforgása alatt.

Egészen a maraton reggeléig felkészültnek éreztem magam, de aztán megpillantottam a többi versenyzőt. Oklahoma városát elözönlötték az ország minden részéről érkező fiatalok, idősek, tapasztaltak és persze a hozzám hasonló újoncok is.

A többiek futócipői sokkal jobban néztek ki, mint az enyéim. Bemelegítő gyakorlataik is arról árulkodtak, hogy sokkal felkészültebbek nálam. Őszintén szólva, már a puszta látványuk is félelmet keltett bennem. Egyesek szíjakat erősítettek magukra, és energiaitalokat vittek magukkal. Én nem tudtam, hogy ez megengedett.

Majd elkezdődött a verseny, és elég jól bírtam az iramot. Összeakadtam egy tapasztalt maraton- és hosszútávfutóval, Rex-szel, aki a következőket tanácsolta nekem: „Ne siesd el! Nem az a lényeg, hogy milyen gyorsan futsz, hanem az, hogy teljesíted-e a távot vagy sem.” Próbáltam tartani vele az iramot, de nem az én tempómban futott. Ezért az első kaptatónál – egy hídnál, ami rengeteg energiát vett el a versenyzőktől – lehagytam őt. Kihasználtam a vizes helyek nyújtotta előnyöket, bár a víz fele többnyire a fejemen, és nem a hasamban landolt.

Miután már lefutottam 32 kilométert, úgy éreztem, hogy a szervezetem le fog állni. Az utolsó kilométerek életem leghosszabb kilométereinek tűntek. Többet sétáltam, mint futottam. Az emberek kezdtek tömegesen elhagyni. Mivel már csak négy kilométer volt hátra, ezért a verseny feladása szóba sem jöhetett. Bár közel voltam a célhoz, mégis nagyon távol éreztem magam tőle. A nézők lelkesen bíztattak minket, és azt kiabálták, hogy: „Meg tudjátok csinálni!” Nekem az volt erre a reakcióm, hogy: „Könnyen beszéltek, hiszen nem ti vagytok a futók! Nem tudjátok, hogy éppen milyen nehézségekkel küzdök!”

Befordultam a sarkon, és megpillantottam a célegyenest. Hirtelen megteltem energiával! Elkezdtem lassan futni, de aztán meglepetésszerűen gyorsítottam a tempót, és befejeztem a távot. Az időm: 4 óra, 45 perc és 11 másodperc. Már egyáltalán nem érdekelt az időeredményem, és az sem, hogy előttem már ezrek befutottak! A lényeg az volt, hogy befejeztem a versenyt, és olyan dolgot vittem véghez, amelyet előtte még soha!

A jutalmam? Egy 6 dollár értékű póló és egy 5 dollár értékű medál. Hát ezért gyötörtem magam? Egy vacak pólóért és egy medálért? Ráadásul 60 dollárt fizettem azért, hogy részt vehessek a versenyen… Miért futottam? Nem tudom, képtelen vagyok megmagyarázni. A feleségem is őrültnek tartott.

A verseny valahogy a keresztény utunkra emlékeztet engem. Pál írt egy koronáról – valójában egy koszorúról –, amelyet az atlétikai verseny győztese kapott. Arra bátorította a keresztényeket, hogy az életet versenyként fogják fel. Azok a keresztények, akik befejezik a versenyt, győzni fognak. Mindenki, aki hisz Jézusban, díjat nyer: az örök életet. Majd azt is hozzátette, hogy akik ilyen sportot űznek, azok mértékletesek és fegyelmezettek minden téren.

Észrevetted-e, hogy keresztényi utad könnyebb volt, amikor megkeresztelkedtél, vagy amikor még az első tűz égett benned, mint később? Ha Jézus akkor eljött volna, biztosan ott lettél volna azok között, akik Vele mennek. De vannak-e mostanában kétségeid? A hosszú várakozás során nem gördültek-e akadályok az utadba? Esetleg kétségbe vonod a hitedet?

Voltak olyan időszakaim, amikor annyira el voltam kenődve, hogy úgy éreztem, semmit sem érek. De amikor eszembe jutott Jézus irántam érzett szeretetének a mélysége, amikor visszaemlékeztem arra, hogy Jézus meghalt értem, akkor a remény újjáéledt bennem. Jézus drága vére a világ minden kincsénél többet ér nekem! Jézus szeretete nagyobb, mint Sátán gyűlölete. A menny felé vezető út mindent megér, sokkal többet, mint egy hatdolláros pólót és egy ötdolláros medált. Ezért „járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsid 4:16). Tiszta szívből hiszek abban, hogy közeledünk otthonunkhoz! Jézus nemsokára hazaviszi népét (Jn 14:1–3), és Atyánk házában koronát fogunk hordani! Közeledünk egy olyan városhoz, ahol az utak aranyból vannak és a kapuk igazgyöngyből (Jel 21:21). Igen, a város fala „jáspisból vala; a város pedig tiszta arany, tiszta üveghez hasonló” (Jel 21:18). A város alapja pedig mindenféle drágakőből van kirakva (Jel 21:19–20). Isten és a Bárány trónjától ered az élet folyója, amely olyan tiszta, mint a kristály (Jel 22:1). És a folyó mindkét partján ott áll az élet fája, amelynek levelei „a pogányok gyógyítására valók” (Jel 22:2).

Isten egy olyan ország polgáraivá kíván tenni minket, ahol az emberek céltudatosan és önzetlenül szolgálják egymást, ahol Isten szeretete áll mindenek felett. Egy olyan országévá, ahol csak bizalmi kapcsolatok léteznek. Ahol senki nem öregszik meg, ahol nincs betegség vagy halál (Jel 21:1–5). A menny egy olyan hely, ahol mindenki nyertesnek számít. Ez az a hely, ahol élni szeretnék! És tudom, hogy Isten kegyelme által el is jutok oda!

Amióta részt vettem a versenyen, volt alkalmam olvasni a maratoni futásra való felkészülésről. Bárcsak már a verseny előtt a birtokába jutottam volna ezeknek a hasznos információknak! Így viszont – tapasztalataim birtokában – megírhatom a Hogyan ne fussunk maratont! című könyvet.

Pál retorikai kérdése így szól: ha a futók, akik mulandó koszorúkért küzdenek, ennyire fegyelmezettek életük minden területén, akkor mennyivel fegyelmezettebbeknek kell lenniük a keresztényeknek, akik az örök élet koronáját kapják kitartásuk jutalmául? Ő azt tanácsolja nekünk, hogy fussunk, de ne csak magáért a futásért, hanem azért is, hogy elnyerjük a jutalmat.

A keresztényeknek pedig minden okuk megvan arra, hogy dicsérjék az Urat, hiszen nekik nem kell versenyezniük: Jézus már megtette a távot helyettük, és befejezte a versenyt. A jutalom? Az élet koronája azoknak, akik teljesítik a távot. Vajon úgy fogjuk befejezni a versenyt, mint Pál? Tudjuk-e vele mondani: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését” (2Tim 4:7–8).

Jézus nemsokára visszatér, hogy gyermekeit hazavigye. Vajon Te is ott leszel? Bátorság kedves szentem, nemsokára hazaérünk!

D. Chongo Mudende

Minneapolis után Minneapolis

„A minneapolisi konferencián történteknek negatív visszhangja volt, ám az adventizmus egyik legnagyobb tragédiája, hogy 1890 után, sőt a XX. században végig folytatódott az 1888-as vitás lelkület.”[1]

Az 1888-as évet követően egyes keresztény politikusok előkészítették a vasárnapi törvény tervezetét. Az adventisták négy éven keresztül protestáltak, ám az amerikai elnök 1892-ben aláírta az első vasárnapi törvényt, amelynek során voltak adventisták, akiket tetten értek, és ezért börtönbe is zártak. Ellen White így írt erről: A protestantizmus átnyúl a szakadékon, hogy kezet nyújtson a pápaságnak, hogy szövetséget hozzon létre a negyedik parancsolat szombatjának megsemmisítésére… Nagy és döntő fontosságú események fognak hamarosan bekövetkezni.”[2]

Rövid idő elteltével, az 1888-as prófétikus világosságra utalva hozzátette: „A próbaidő számunkra épp most van, mivel a harmadik angyal hangos kiáltása elkezdte kinyilatkoztatni Krisztus igazságát, a Megváltóét, aki megbocsátja a bűnöket. Ez azon angyal fényességének kezdete, akinek dicsőségétől fénylett a föld (Jel 18:1-2).”[3]

Ezeket a kijelentéseket Jones és Prescott nagyon komolyan vette, sőt kicsit el is túlozta. A „harmadik angyal üzenete”, valamint a „késői eső” között és a Jel 18. fejeztében leírt angyal világosságának kezdete között egyenlőségjelet vont, majd egyre hangsúlyozottabban hirdette ezt az üzenetet, karizmatikus módon, miközben nézetei szerint az egyház utolsó földi napjait élte.

Amikor a késői esőről prédikálsz és várod a nyelvek megnyilatkozását, fel kell készülnöd az ördög gúnyolódásaira is. Ellen White jelenlétének hiányában néhány ostoba ember, többek között az egyik egyházterület elnökének a felesége is üzeneteket kezdett „gyártani”. Egy férfi azt állította, hogy az „ordítás ajándékával” rendelkezik. Battle Creekben pedig Anna Rice azt prófétálta, hogy attól kezdődően nem kell megházasodni, és aki már házasságban él, meg kell szakítania minden nemi kapcsolatot a házastársával. Mivel nem volt teljesen biztos a prófétikus ihletésben, Jones tanácsát kérte, aki biztosította, hogy rendelkezik a prófétálás ajándékával.

Jones nyilvánosan bizonyságot tett Battle Creekben Anna prófétai voltáról. Másnap Ellen White Ausztráliából érkezett üzenete rávilágított erre a tévedésre. Jones a következő szombaton a nyilvánosság előtt elismerte tévedését. Még Anna Rice is rájött, hogy tévedett, és, hogy saját benyomásait összetévesztette a mennyei ihletéssel. Jóllehet, ő volt az egyetlen adventista hamis próféta, aki megtért.
Stanton, egy másik oktalan személy, aki a feddő igeszakaszok gyűjtésére szakosodott, 1893-ban A harmadik angyal hangos kiáltása című brosúrában jelentette meg írásait, amelyekben szorgalmazta a „Babilon”-ná vált Adventista Egyháztól való elszakadást.
Ezek a megnyilatkozások bizonyítják, hogy nem csupán az 1888-as világosság elutasítása, hanem annak elvakult értelmezése is veszélyeztetheti az egyházat.[4]

Az 1893-as és 1895-ös konferenciák
Ellen White és még sokan mások az 1893-as konferenciát a nagy ébredés alkalmának tekintették. Jones, Prescott és Olsen voltak a főbb szónokok, akik a minneapolisi üzenetet hirdették, amelynek témája a „harmadik angyal hangos kiáltása” és a „késői eső” volt. Ellen White azt írta, hogy az Úr hamarosan el fog jönni.

Elfogadták a felhívást az ébredésre és megtérésre, aminek következtében több személy felállt és nyilvánosan bevallotta hibáját. Ezek közt volt Morrison is. Nyilvánosan elismerést nyert tehát, hogy el kell fogadni a Minneapolisi világosságot. Az értekezleten felmerült egy lényeges kérdés: Miért nem jött el még Jézus? Jones és Prescott akkor olyan választ adott, amivel egyetértett Ellen White is: Azért, mert még nem jött el a „késői eső” és a „hangos kiáltás”. És mindez azért, mert Minneapolisban elutasították azt a világosságot, amelynek be kellett volna ragyognia az egész földet! Ellen White már négy évvel korábban írt erről:

„Ha a harmadik angyal üzenetét mindazok elfogadták volna, akik egységesen munkálkodtak 1844-ben, és a Szentlélek erejével hirdették volna azt, akkor az Úr hatalommal munkálkodott volna együtt ővelük. A világra kiáradhatott volna a világosság. Évekkel korábban figyelmeztetve lettek volna a föld lakói, a munka befejeződhetett volna és Krisztus eljöhetett volna…”[5]

Ellen White egy 1888-nál sokkal korábbi időpontra helyezte a „késői eső” és a „hangos kiáltás”, valamint az advent idejét. Jézus és az apostolok ezt az időt saját nemzedékükre értették,[6] ám figyelmeztetve voltak afelől, hogy mindez feltételhez kötött – a keresztény jellem tökéletesítése, a világszéles missziómunka befejezése és a világ törvénytelensége poharának betelése.[7] Hogy az Úr még nem jött el, ez a sikertelenség nem lehet egy olyan üzenet elutasításának a következménye, mely 1888 előtt még nem volt ismert.

A következő konferencia – ahol ugyanazokat a kérdéseket vitatták meg – 1895-ben volt megtartva. Jones 26-szor prédikált a „harmadik angyal üzenetéről”, hangsúlyozva azt, amiben egyetértett már 1887 óta Waggonerrel: Az Úr Jézus Krisztus testetöltése által magára vette az emberi elbukott, bűnös természetet, ám teljes mértékben bűntelen maradt. Amint tudjuk, ez a nézet napjainkig vitatott, éppen úgy, mint Jézus eljövetelének feltételekhez való kötése.

A XX. század – ugyanazt a hegyet kerülgetve
Az egyház számára a XX. század első évtizedei az eddig felsoroltak mellett számos drámai eseményt hoztak. A minneapolisi üzenet, amely hitalapelvként lett elfogadva, végül háttérbe szorult, de mégsem tűnhet el teljesen, mivel az úrvacsora emlékeztet bennünket az egyedüli reménységünkre. Az erre vonatkozó bibliatanulmányok mellett Ellen White Jézushoz vezető út című könyve a legjobb összefoglalója ennek az üzenetnek.

Az 1920-as évet követően ébredési hullám indult el McGuire (Győzedelmes élet, 1924), Danniels (Krisztus a mi feddhetetlenségünk, 1926) és Froom (A Vigasztaló eljövetele, 1928) prédikációi és írásai hatására. Ezek közül néhány könyv megjelent román nyelven is.

A Wieland és Short testvérek Generál Konferenciához intézett tanulmányai (Az 1888 üzenet újraértékelése) nyomán 1950-ben újjáéledt az 1888-as üzenet iránti érdeklődés. Az írás altalános megtérésre szólított fel, kihangsúlyozva, hogy az 1888-as üzenetet sosem vették komolyan, és ezért késik a missziómunka, valamint az Úr eljövetele. Következtetéseik olyan vitákat gerjesztettek, amelyek máig sem zárultak le.

Azonban Wieland, Short, Sequeira és a mellettük álló tanulmányozó csoport más teológiai nézeteket vallottak. Ezek közül egyeseket vitattak, míg másokat elutasítottak, mint például: a kollektív megtérést, vagy az egész emberiség megigazítása a kereszt által, stb. Jones, Waggoner, Wieland és Short egyes tanítványa ma is az 1888-as új világosság nevében közöli nézeteit, amelyek azonban teljes sötétségről tesznek bizonyságot. Ilyen az a tan, amely azt vallja, hogy „Isten nem büntet”; Jakab apostol levele az első „pápai” körlevél, és maga Pál apostol is Jakab áldozata lett. Ezen tanok követőinek kedvenc üzenete nem a minneapolisi üzenet, hanem az a vád, hogy az egyház sosem kapta meg ezt az üzenetet. Másfelől pedig el kell ismernünk, hogy egyeseknek közülünk „fényiszonyunk” van, ezért kerüljük a mennyből érkező fényt, ha az előbb nem megy át a „kápolnán”.

Az egyház teljes világossága ugyanabban a Könyvben található, amely Jones és Waggoner testvéreket is ihlette. Vissza kell tértünk ehhez a könyvhöz minden nemzedékben, és jobban kell bíznunk a világosság Atyjában, mint angyalokban, vagy világosságot hordozó emberekben.


[1] George Knight, Angry Saints, RH, 1989:116
[2] MS 27 / 1892.
[3] Review and Herlad, 1892. november 22.; Szemelvények, 1. köt., (az eredetiben); Adventista Bibliakommentár, 7. köt., 984. old.
[4] Hamis karizmatikus mozgalmak jelentek meg sokkal erőteljesebben néhány évvel később, amikor az 1900-as évek uátn létrejött a pünkösdista mozgalom. Az Indiana állambeli túlfűtött imatalálkozók, a hangos zene és a „lelki” rángatózások 1901-ben, vagy a MacKin házaspár esete, amely az ördögűzést és nyelveken szólást gyakorolta az 1905–1908 közötti időszakban, a legismertebb ilyen esetek.
[5] Ellen White, A nagy küzdelem, 457. old. (az eredetiben)
[6] Mt 16:27-28; 24:34; 1Kor 10:11; 1Jn 2:18; 1Pt 4:17.
[7] Mt 24:14; 2Pt 3:9-14; Csel 14:18-19; 18:5; 1Móz 15:16.

“Az íj éneke”

„Miként hullottak el a hősök!” (2Sám 1:19, u.r.)

Az 1888-as konferenciát követő években azok a vezetők, akik szembeszálltak Jones és Waggoner nézeteivel (Butler, Smith, Morrison és mások), nyilvánosan beismerték, hogy tévedtek. Jones és Waggoner, valamint Ellen White prédikációi hatására lelki ébredés történt, amelyről Ellen White így írt: „Sosem láttam még, hogy egy ébredési mozgalom ilyen mélyen bontakozzon ki, és ugyanakkor mentes legyen minden fajta túlfűtöttségtől.”[1] Az egyházban a két ifjú lelkész népszerűsége nagyon megnőtt. Mindketten több mint két évtizeden át magas beosztást töltöttek be az egyházban. Sajnos azonban, hogy a Jones-Waggoner-White hármas elleni ellenszegülés nem szűnt meg teljesen, ezért Ellen White folytatta a protestálást.

A Generál Konferencia pénztárosa, Harmon Lindsay ellenséges lelkületet táplált, mígnem oda jutott, hogy elhagyta az egyházat és egy spirituális szektához (Christian Science) csatlakozott. Az európai missziómunka úttörője, Ludwig Conradi szintén ellenállt, és később, 76 éves korában elhagyta sorainkat. Miközben a hetednapot ünneplő baptistáknál keresett menedéket, egyre ellenségesebb érzéseket táplált azon egyházzal szemben, amelyet egész életében szolgált. Ennek a vak ellenkezésnek az eredményeként született meg a javaslat 1891-ben, hogy Ellen White-ot küldjék ausztráliai misszióútra. Még Olsen elnök sem ellenezte ezt a kétes javaslatot, amit Ellen White szóvá is tett egy személyes vallomásában, emlékeztetve az elnököt, hogy a White család jelenléte sokkal fontosabb lett volna ebben az időszakban a központban.

Ám az ellenkezésnél még megrázóbb volt a világosság két hordozójának elesése. Ellen White figyelmeztetett ennek a lehetőségére, és ismertette azt is, hogy a bukás igazi oka az Isten tanácsai iránti engedetlenség.

Waggoner kisiklása
Még mielőtt 1891-ben misszionárius lett volna Angliában, Waggoner megragadó nézeteket vallott a szentségről és az eljövendő életről, amelyek később ostoba filozófiává alakultak át, olyan ellentétes nemű személyek között létrejött „lelki viszony” hirdetéséről, akik majd az eljövendő életben élettársak lehetnek, ha ebben az életben törvényesen nem adatik meg nekik ez a lehetőség. Waggoner azt hitte, hogy a Lélek vezetése alatt áll, és, hogy különleges kinyilatkoztatásokat kapott. „Ezt Isten mondta nekem” – szokta mondogatni.

Húsz éves házasként, és egy kislány édesapjaként Waggoner „lelki viszonyt” folytatott Edith-tel, a titkárnőjével. Nehezen palástolható érdeklődése Edith iránt kiváltotta felesége, Jessie jogos féltékenységét. Kölcsönös gyanakvás, majd viták és öngyilkossági fenyegetések következtek. Waggoner egyik barátjának bevallotta, hogy semmit sem érez már Jessie iránt, ám ellenállhatatlan vonzalom fűzi Edith-hez. A feleség kétségbeesett és némelykor helytelen erőfeszítései, de még a baráti próbálkozások is sikertelennek bizonyultak.

Waggoner oda jutott, hogy azt kezdte hinni, ezen a világon minden házaspár rosszul van társítva, és hogy majd az eljövendő világban áll helyre a rend, amikor majd a Lélek választ társat az embereknek. Azt állította, hogy határozott kinyilatkoztatásokat kapott a jövőre vonatkozóan, amelynek értelmében, ha tovább él Jessie-vel, paráznaságot követ el! Ellen White figyelmeztette őt az „Istenről alkotott fantáziadús elméletek” valamint a „szentségtelen lelki szeretet” veszélyeire, amelyek hitehagyáshoz és féktelen élethez vezetnek. Ám Waggoner nem figyelt ezekre. Amikor a Waggoner család megérkezett Amerikába, Edith már várta őket és ott folytatták a kapcsolatot, ahol abbamaradt, ezért Jessie elvált férjétől. Egy évvel később Waggoner megházasodott a titkárnőjével, ezért kizárták az egyházból.[2] Waggoner orvosként dolgozott Dániában és Battle Creekben. Eközben anarchista és karizmatikus nézeteket kezdett vallani. M.C. Wilkox tartotta vele a kapcsolatot, és azt remélte, hogy megpróbálja helyes útra téríteni. Ám Waggoner bevallotta, hogy mindez hasztalan, mivel már 1891 óta nem hisz a szentély tanában. Azt vallotta, hogy a szentély az emberi lény, és annak megtisztítása a bűn teljes kitörlését jelenti az emberi természetből.

Ellet J. Waggoner 1916-ban halt meg szívinfarktusban. Battle Creekben temették el.

Jones kisiklása
A Generál Konferencia Bizottsága 1903 után meghívta Jonest arra a szolgálatra, amelyben ő már szakértővé vált. Felajánlották, hogy legyen a Vallásszabadsági Osztály titkára. Jones nem fogadta el a felkérést, ehelyett inkább Dr. Kellogg szövetségese lett, aki abban az időben a központi hatalom megkaparintására törekedett. Karizmatikus mozgalmak fele hajlott, és nyilvánosan hirdette Anna Rice prófétai mivoltát, ami hatalmas kudarc volt. Továbbá hirdette, hogy a prófétaság ajándéka minden hívőnek megadatott.

Jones radikális nézeteket vallott az egyházi rendről és szervezetről. Egyfelől az elnöki rendszer megrögzött, anarchista ellenzője volt. Haláláig küzdött azért, hogy Daniells hírnevét megrontsa. Másfelől pedig ő maga, mint egyházterületi elnök, ráerőltette akaratát a bizottságra, ezért ellenszenvet váltott ki munkatársaiban. Egy adott pillanatban kijelentette, hogy az egyházban a vezető beosztásokat sorshúzással kellene kijelölni.

A Generál Konferencia Bizottságával szembeni két éves ellenségeskedés nyomán – mivel a vezetők nem tudták jobb belátásra bírni – 1907. május 22-én visszavonták lelkészi igazolványát. Erre ő kijelentette, hogy nincs is szüksége rá, úgy is prédikálhat. Amikor kizárták Kellogot és lázadó társait, Jones írt egy könyvet, amelyben azt állította, hogy az egyháznak senkit sem lett volna szabad kizárnia.

A White család hasztalan próbálta őt jobb belátásra bírni. 1908-ban határozat született arra vonatkozóan, hogy többé nem prédikálhat. Ellenlépésként Jones az utcán kezdett prédikálni. A Generál Konferencia Bizottsága 1909-ben három napon át próbált tárgyalni vele, de nem járt sikerrel. Az utolsó találkozó alkalmával, 1909. május 31-én Daniells beszélt Krisztus hajdani katonájához, elismerte értékes hozzájárulását az egyház fejlődéséhez, és kezet nyújtva kérte, hogy béküljön meg. Többször is úgy tűnt, hogy Jones egyetért, de mégsem tudott kezet nyújtani. Amikor végül mégis kezet nyújtott, mielőtt megérintette volna Daniells kezét, hamar visszarántotta, leült és azt mondta: „Nem! Soha!” A Washington Post napilap 1909. július 18-i számában féloldalas cikket közölt az Adventista Egyházon belüli vitákról.

E tehetséges, de neveletlen és büszke apostol szélsőséges gondolkodásmódja végül végzetes hatással volt önmagára és kapcsolataira nézve. Alapjaiban véve adventista meggyőződései voltak, ám hiányzott belőle a keresztény józanság és tapintat, amely elvárható lenne bármely felekezet lelkészétől. Amikor az adventisták Ellen G. White tanácsára abbahagyták a munkát vasárnap – mivel erre kötelezte őket a vasárnapi törvény – Jones azt állította, hogy ez „az ördöggel való kiegyezés” példája.

1909. augusztus 21-én Jonest kizárták az egyházból. Alkalomadtán még dolgozott együtt adventistákkal, de más felekezetekhez csatlakozott, mígnem ott is nemkívánatos személynek bizonyult. A szombatünneplő pünkösdistákhoz járt. Amikor azonban e felekezet is szervezetet alapított, Jones hitehagyóknak nyilvánította őket. Az anarchista Jones számára a szervezet maga volt a Szentlélek elleni bűn.

Alonzo T. Jones 1923-ban halt meg 73 évesen, agyvérzés következtében.

 


[1] Review and Herald, 1889. március 5.
[2] Ellen White megfeddte Joseph Waggonert (az édesapát) is, mert helytelen baráti viszonyt ápolt egy bizonyos hölggyel.

Fények és árnyak Minneapolisban

Az első szikrák
A Generál Konferencia ülése Minneapolisban[1] (1888) váratlan és nem kívánt üzenettel szembesült, amelyet a Sings of the Times (Idők jelei) című kaliforniai folyóirat két ifjú szerkesztője hozott magával.

– A. T. Jones magas, jó megjelenésű lelkész; kiváló szónoki tehetségével képes volt akár két óra hosszan is lekötni hallg atói figyelmét; néha végletekre hajló vérmérsékletű autodidakta; történelmi művek szerzője volt; Van Horn lelkész által tért meg;

– E. J. Waggoner, kiváló és engedékeny szónok; eredeti hivatása szerint orvos; Joseph Waggoner lelkész fia.

Jones és Waggoner már 1888 előtt teológiai vitába keveredett az egyház vezető teológusaival (George Butler, a Generál Konferencia akkori elnöke; Uriah Smith, a Review and Herald főszerkesztője; stb.) azzal kapcsolatban, hogy Gal 3:24 verse hogyan határozza meg a törvényt. Az Idők jelei folyóiratot szerkesztő ifjak bátorkodtak közzé tenni azon véleményüket, miszerint a Galáciabeliekhez írt levélben levő törvény a tízparancsolatot jelenti, szemben az idősebbek véleményével, akik a Review and Herald kiadványban 1886-ban azt közölték, hogy a Galáciabeliekhez írt levél a ceremoniális törvényre utal.

Ellen White a távolból, Svájcból szállt be a vitába. Előbb csitította az ifjak hevét és megfeddte őket, amiért közölték e megosztó cikket. A fiatal lelkészek beismerték tévedésüket és nem jelentettek meg többé ilyen cikkeket. Azt azonban nem tudni, hogy Ellen White levele hogyan juthatott el a Review szerkesztőségébe is. Ennek következtében még az értekezlet megkezdése előtt Butler elnök felhasználta e személyes levél tartalmát, és mivel azt hitte, hogy Ellen White az ő oldalán áll, megrovó cikket írt Jones és Waggoner lelkészekhez címezve. Erre válaszként Ellen White azt írta az elnöknek, hogy e cikkel elkötelezte magát, hogy helyet adjon Jones és Waggoner nyilvános magyarázatának. És így történhetett meg, hogy a két kaliforniai ifjú bekerült a Generál Konferencia ülésének programjába.

A világosság folyama
A minneapolisi tanácskozás az akkor éppen beteg Butler elnök nélkül lett megtartva. (Levelet intézett azonban a küldöttekhez és a hit megtartására szólította fel őket). Kezdetben Jones ismertette saját nézeteit a Dán 7. fejezetében található római fenevad szarvaival kapcsolatosan, ezzel azonban éles ellentétbe került a közmegbecsülésnek örvendő Smith magyarázataival. Próbálta alátámasztani elméletét, de Smith elnöknek adott egyik válaszában tiszteletlen volt, ezért Ellen White nyilvánosan megfeddte őt.

Ezután következett a valódi történelmi pillanat, amikor Jones és Waggoner előtárták a Római és a Galáciabeliekhez írt levelek üzenetét. Ellenlábasaik elejétől fogva próbálták a vitát a törvényre terelni, ám Jones és Waggoner számára sokkal fontosabb volt a levél üzenetét ismertetni, mint kitérni a részletekre. Úgy látták jónak, hogy bemutatják „az Üdvözítő páratlan vonzerejét”, amelynek részesei vagyunk hit által, úgy a megbocsátó kegyelem, mint az Ő törvényeinek megtartása által.

Ellen White nem volt hajlandó bíráskodni a fellobbanó teológiai vitában, ám lelkesen támogatta Waggoner és Jones nézeteit, látva „Krisztus hitének és igazságának értékes tanaiban… a világosság folyamát”:[2]

„Ez volt az első világosan kifejtett tanítás erre vonatkozóan, amelyet emberektől hallottam, kivéve beszélgetéseinket a férjemmel. Úgy gondoltam, hogy én nagyon jól értem ezt a kérdéskört, mivel Isten kinyilatkoztatta, és hogy a Battle Creek-i testvérek nem értik, mivel nekik nem mutattatott meg. Ezért amikor valaki más ismertette ezeket az elveket, a teljes lényem ámen-nel válaszolt”[3]

„Nem járta át a sötétség”
Jones és Waggoner minneapolisi prédikációinak részleteit nem ismerjük, mivel nem tették közzé. Azonban megtaláljuk ezt az üzenetet Waggoner 1887–1891 között keletkezett irataiban, és a Prófétaság Lelkében. Annak ellenére, hogy Ellen White felhívást intézett az üzenet elfogadására, a küldöttek véleménye megoszlott, zavar keletkezett és egyesek kifejezetten ellenálltak. Néhányan elhagyták a termet. Ellen White is távozni akart, de Isten Lelke megállította őt. Az egyházat szakadás fenyegette.

Ellen White határozottan elutasította, hogy halasszák el a vitát, amíg Butler is jelen lehet, és hogy szavazat alá bocsássák a vitás kérdést. Isten műve nem várhat senkire. Ám a szavazás sem lett volna helyénvaló, ha nem értik tisztán a dolgokat. Ezért imát és tanulmányozást javasolt, személyes meggyőződést és megváltozott lelkületet. Amíg lázadó lelkület uralkodott, és az emberek embereket próbáltak követni és nem az Igét, addig a szavazás nem volt egészséges és biztos megoldás.

Így hát nem jutottak dűlőre a konferencián. Jones és Waggoner üzenetét a vezetők egy része elutasította (Smith, Conradi, Morrison, Nicola), míg mások elfogadták (Haskell, Prescott, Wilcox, Kilgore, McReynolds, Hyatt, Westphal, Starr, Gates, Tait, Robinson, Jonhson, Flaiz, Starbuck, Craig, Covert, Ellen White, William White). A Battle Creek-i vezetők hatása alatt a legtöbben képtelenek voltak dönteni, de nem is vették komolyan az üzenetet, sőt attól tartottak, hogy Ellen White elveszítette a józan eszét.

Új világosság vagy örök evangélium?
Ellen White 1889-ben mondta el Washburn lelkésznek (ez az ifjú lelkész nem fogadta el a minneapolisi világosságot), hogy míg Európában tartózkodott, egy angyalt látott, aki kitárta karjait és ezt mondta: „Ebben a vitában mindkét táborban követnek el hibákat”. Majd hozzátette:

„Nem a Galáciabeliekhez írt levélben említett törvény értelmezése a vitás kérdés, hanem a hit általi megigazulás. Ellett Waggoner világosabban be tudja mutatni a hit általi megigazulást, mint én… Isten különleges világosságot adott neki erre vonatkozóan. Én is szerettem volna mindezt tisztán ismertetni, ám nem tudom úgy megtenni, mint ő. Minneapolisban azonnal felismertem ezt az üzenetet, miközben Waggoner prédikált.”[4]

A minneapolisi üzenet és az egyháztörténelem közötti kapcsolatról Ellen White így nyilatkozott:

„Isten megadta Waggoner testvérnek azt a kegyelmet, hogy érthetően előadhassa nézeteit a hit általi megigazulás, valamint Krisztus igazsága és a törvény kapcsolatáról. Ez nem új világosság, hanem a régi világosság, amely a maga helyére került a harmadik angyal üzenetében… ’Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják a Jézus hitét, és az Isten parancsolatait’ (Jel 14:12)… A Jézus hitéről megfeledkeztek és közömbösen kezelték. Nem foglalta el a Jánosnak is kinyilatkoztatott előkelő helyet. Nagy mértékben elhanyagolták Krisztusba vetett hitet – mint a bűnös egyedüli reménységét – de nem csak a prédikációkban, hanem nagyon sok olyan hívő tapasztalatában, akik vallják, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében.

Ezen a találkozón bizonyságot tettem arról, hogy a Szentírás alapján bemutatott üzenet a legértékesebb fény, amely beragyogja a Krisztus igazsága és a törvény kapcsolatáról szóló tanítást, amelyet folyamatosan ismertetnünk kell a bűnös emberrel, mint üdvösségének egyedüli reménységét. Ez számomra nem jelentett új világosságot, mivel Isten az utóbbi 44 évben ismertette velem és én elmondtam már népünknek… Ám nagyon kevesen válaszoltak a felhívásra… Túl kevesen beszéltek, vagy írtak erről a nagy tanításról. Némelyek prédikálása Kain – Krisztus nélküli – áldozatához hasonlítható.”[5]

 


[1] Főbb források, melyeket felhasználtunk lapszámunk e témához kapcsolódó cikkeiben: Gerhard Pfandl, „Minneapolis, 1888, an Adventist watershed,” Adventist World, 2012; L. E. Froom, Movement of Destiny, RH, 1971; George Knight, From 1888 to Apostasy, RH 1987; G. Knight, Angry Saints, RH 1989; W. W. Whidden, E. J. Waggoner: From the Physician of Good News to Agent of Division, RH, 2008.
[2] E. G. White, 1888 Materials, 291. old. (az eredetiben)
[3] MS 5, 1889.
[4] R. J. Wieland, „An Interview with J. S. Washburn – signed and attested by him”, Hagerstown, Maryland, 1950. június 4.
[5] Ellen White, Szemelvények, 3. köt., 168–169. old. (az eredetiben)

Élet a földi létben – és az öröklétben

Ezekben a bibliaversekben Pál Isten népének dicsőséges jövőjéről beszél. Elismeri, hogy bár itt a Földön szenvedés vár ránk, mégis van reménységünk. Számos szóképet felhasznál arra, hogy reménységünk mibenlétét taglalja.

1. Sátor: Az 1. versben a sátor képe rövid, földi életünket jelképezi. Az Istentől való „épület” pedig azt hivatott szemléltetni, hogy miként élünk majd az örökkévalóságban. Mivel most olyan testben, „sátorban” élünk, amely ki van téve különféle betegségeknek és a halálnak, ezért vágyakozva tekintünk arra az időre, amikor majd mennyei otthonunkban élhetünk.
Ennél a pontnál a kép megváltozik: hajlékról ruházatra.

2. Felöltözötten/Mezítelenül: Pál úgy folytatja, hogy földi létünket a ruházat viseléséhez hasonlítja. Kétfajta lehetőséget említ: felöltözöttnek vagy mezítelennek lenni, azaz a felöltözöttség állapota előtt megtapasztalni a mezítelenséget. A keresztények Jézus visszatérésekor változnak át, és nem a halálukkor (1Kor 15:52).

A mezítelenség egy szimbólum, ami a halált jelképezi. Azok, akik meghalnak, bibliai értelemben mezítelenek, mivel minden tulajdonuktól megfosztatnak, még a létezésüktől is (Jób 1:21). 1Kor 15-ben Pál a mezítelenséget a feltámadással kapcsolatban használja: „…Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet” (36–38. versek – új prot. ford.). A sátorhoz hasonlóan, a puszta mag lesz az, amelyik szétbomlik. A mezítelenség egyenlő a halállal.

3. Testünkben lakozunk: Pál itt az otthon képét használja. A testünkben való lakozás természetes állapotunkat, azaz földi életünket jelképezi. Azonban Pál szerint ez a természetes állapot azt jelenti, hogy „távol vagyunk az Úrtól” (2Kor 5:6). Isten és népe egymástól elkülönülve, a lét más-más dimenziójában él: a mennyben és a Földön. A távolság mégsem korlátlan. Amíg a Földön élünk, addig „hitben járunk, nem látásban” (7. vers). Az Úrhoz való elköltözés (8. vers) pedig azt jelenti, hogy személyesen élvezhetjük az Ő jelenlétét a mennyben, amire a feltámadás után kerül majd sor (1Thess 4:16–17).

4. Akár itt lakunk/akár elköltözünk: Pál hangsúlyozza azt a vágyát, miszerint szeretne a testétől (földi hajlékától) távol lenni ahhoz, hogy az Úrral lehessen. Nem a saját halálát kívánja, hiszen a halál gondolatát előzőleg már elvetette. Csupán azt ismétli, amit 2Kor 5:2-ben mondott: szeretne egyik létből a másikba kerülni anélkül, hogy a halált meg kellene ízlelnie. Még azt is megmagyarázza, hogy a földi életünk alapján fognak minket megítélni („a szerint, amiket e testben cselekedett” – 10. v.).
Pál a következőkkel fejezi be ezt a szakaszt: „Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki [az Úrnak] kedvesek legyünk”. A keresztény embernek nemcsak a mostani, de az elkövetkezendő életében is arra kell törekednie, hogy az Úr kedvében járjon. A test nélküli lélekre itt nincs utalás, bár sokan, akik azt hiszik, hogy a haláluk után a keresztények a mennybe kerülnek, belemagyarázzák ezt a nézetet a szövegbe.

A következő táblázat bemutatja azokat az állomásokat, amelyeken Jézus visszatéréséig keresztülmehetünk:

JELENLEGI FÖLDI ÉLETÜNK
1. Sátor 4. Testben lakozunk
2. Felöltözötten 5. Távol vagyunk az Úrtól
3. Hitben járunk 6. Kedvesnek lenni az Úr előtt
ÁTMENETI ÁLLAPOT – HALÁL
1. Sátor szétbontva
2. Mezítelenül
AZ ELJÖVENDŐ ÖRÖK ÉLET
1. Örökkévaló ház 4. Együtt vagyunk az Úrral
2. Felöltözötten 5. Távol a testtől (földi létünk)
3. Látásban járunk 6. Kedvesnek lenni az Úr előtt

Angel Manuel Rodriguez

Jézus – minden reménységünk középpontja

Minden név között, amelyet valaha gyermeknek adtak, van egy, amely magányosan, egyedül áll, mozdíthatatlanul. Bár ma tréfa vagy eskü tárgyát is képezheti, mégis eljön majd az a nap, amikor minden térd, mennyen és földön egyaránt meghajol e név viselője előtt, aki királyok Királya és uraknak Ura. Ez az a név, amely életünket megtartja; ez a név a záloga annak, hogy utunk végén biztonságban partot érünk.

Jézus.

Őt fogjuk dicsérni egy örökkévalóságon keresztül. Az egész világ nem bírná el azt a könyvmennyiséget, amelyet Róla írni lehetne (lásd Jn 21:25). Így jogos a kérdés, hogy mi vajon mit érhetünk el egy ilyen rövid cikkben? Nos, úgy gondolom, hogy választ kaphatunk a két legfontosabb kérdésre: Kicsoda Jézus? Mit tett Jézus?

Kicsoda Jézus?
Maga Jézus tette fel ezt a kérdést: „Ti pedig kinek mondotok engem?” (Mt 16:15). Évszázadok óta, emberek millióit, nőket és férfiakat egyaránt foglalkoztatja Jézus személye. Alacsony származású názáreti ács, vándor Gyógyító és Prédikátor, akit a rómaiak keresztre feszítettek – kicsoda Ő valójában? Egy jó ember? Egy nagy ember? Próféta? Mártír? A legjobb ember, aki valaha is élt? Mondhatsz egy dolgot, vagy százat, de akkor sem leszel képes megadni Neki a kellő tiszteletet, csak lekicsinyled Őt. A taps, amellyel másokat méltathatsz, lealacsonyítja Őt.

Ő ennél többnek tartotta magát. Nemcsak egyszerű embernek, hanem az Emberfiának. Az általa előnyben részesített elnevezés a Dániel (7:13–15) és az Ezékiel (2:1, 3, 6, 8) könyvében olvasható látomásokkal hozza kapcsolatba személyét.

Talán éppen ezért Pál apostol a második Ádámnak nevezte Jézust (1Kor 15:45), aki szerinte egy új faj, egy új emberiség élén áll, és jóra fordít mindent, ami az első Ádámmal elveszett.

Ádámhoz hasonlóan, a názáreti Jézus is test és vér volt (Zsid 2:14). Igazi ember lévén, szenvedett a melegtől és a hidegtől, a fájdalomtól és az éhségtől, a bánattól és a kísértéstől, és legvégül magától a haláltól is.

Azonban a Szentírás tanúsága és a Jézust ismerők bizonyságtétele szerint Jézus több volt, mint ember. Amikor Péter felkiáltott, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő istennek Fia”, akkor Jézus nem javította ki őt, hanem a következőket mondta: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16:16–17).

És ez a mozzanat a kereszténység botrányköve: az örökkévaló Isten a názáreti Ács személyében jött le a Földre, belépett az időbe és testet öltött. Felállította közöttünk sátorát, osztozott elveszettségünkben és megtört voltunkban, és egy lett közülünk. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige… És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk” (Jn 1:1, 14).

Mi tett Jézus?
Soha ember úgy nem szólt, mint Jézus (Jn 7:46); soha ember úgy nem élt, mint Jézus. „Széjjeljárt jót tévén” (ApCsel 10:38) – gyógyította a betegeket, elvitte a jó hírt a szegényeknek, megáldotta a gyermekeket, táplálta az éhezőket és feltámasztotta a holtakat a halálból. Micsoda példamutató életet élt Jézus! Gyengéd volt és kedves, arra törekedett, hogy a körülötte élő embereket felemelje.

Azonban bármilyen példamutató életet élt a Megváltó, az Újszövetség írói másra helyezték a hangsúlyt. Mind a négy evangélium középpontjában Jézus szenvedése áll – a Golgotához vezető események. Normális körülmények között, követőinek szégyenkezniük kellett volna Jézus halála miatt. A keresztények mégsem próbálták meg elrejteni a keresztet, és nem magyarázkodtak miatta. Ehelyett inkább felmagasztalták: „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszítetett, és én is a világnak” (Gal 6:14). „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről” (1Kor 2:2).

Jézus szolgálatának megbotránkoztató mozzanata: kereszthalála. A Szentírás azonban azt írja, hogy miként Jézus Isten volt születésében, életében és szolgálatában, úgy Isten volt a halálában is. Jézus halála nem kudarc volt, éppen ellenkezőleg, küldetése véghezvitelének megkoronázása. Halála által, Isten részesévé vált bánatunknak és reményvesztettségünknek, bűnösségünknek és elkeseredettségünknek, halálunknak. Isten megízlelte, magára vette az emberi élettel járó tapasztalatokat, és megszabadított minket (1Pt 2:24–25; 2Kor 5:18–19). „Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő kapott. Elítélték Őt a mi bűneinkért, amelyekben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Ő életét, »[…] és az Ő sebeivel gyógyulánk meg« (Ésa 53:5).” (Jézus élete, 16–17. old.)

A mi üdvbizonyosságunk nem a saját személyünkben van, hanem Jézusban, nem abban, hogy mi mit teszünk, hanem abban, hogy Ő mit tett. Benne teljesek vagyunk (Kol 2:10), mert Ő a mi igazságunk, szentségünk és váltságunk (1Kor 1:30). Jézus szolgálata azonban nem ért véget a Golgotán. Feltámadt sírjából, majd felment a mennybe, ahol hatalmas Főpapunkként végzi tovább szolgálatát (Zsid 8:1–2). Ő a nagy Bíró, aki hamarosan újra eljön. De ezúttal már nem azért, hogy a bűnnel foglalkozzon, hanem hogy átvegye jogos uralmát és megszabadítsa népét (Zsid 9:27– 28).

A világ eseményei hamarosan tetőpontjukhoz érnek. A jó és a rossz – Krisztus és Sátán – közötti nagy küzdelem hamarosan véget ér, és együtt énekelhetjük a mennyei lényekkel, hogy: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást” (Jel 5:12).
William G. Johnsson

Jézus – Élő reménységünk

Bármilyen kudarc érjen is, tekintetünket emeljük önmagunkról – Jézusra!

„És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:14–16).

Amikor Izrael népe a pusztán át Kánaán felé vándorolt, elégedetlenségükkel és panaszkodásukkal magukra vonták Isten ítéletét. Tüzes sivatagi mérges kígyók marták meg őket, és a halál fenyegette őket. Egy küldött jött a táborba azzal a hírrel, hogy rendelkezésre áll egy gyógyír. Krisztus utasítására egy rézkígyót állítottak fel, és akik arra feltekintettek, meggyógyultak.

Amikor kihirdették ezt az üzenetet, a betegek és haldoklók némelyike nem hitt benne. A táborban itt-ott ilyen szavak hangzottak el: – Lehetetlen, hogy meggyógyuljak, borzalmas állapotban vagyok. Akik nincsenek ilyen rosszul, talán felnézhetnek, és élhetnek.
Mások úgy gondolkodtak, nekik van saját gyógyszerük, amivel meggyógyíthatják a kígyó mérges harapását; ám csak azok gyógyultak meg, akik hittek az üzenetben, és feltekintettek a rézkígyóra. Ez a kígyó Krisztust jelképezte…

Az embereket a bűn mérgezte meg; de Isten biztosított egy gyógyírt a bukott emberiségnek az Isten Báránya személyében, aki elveszi a világ bűneit. Hiábavaló reménység minden, ami Krisztuson kívül valami másban kínál üdvösséget. Semmivel sem szomoríthatjuk meg annyira Megváltónkat, mint azzal, ha kétségbe vonjuk, hogy meg tud menteni bennünket. Bármilyen bűnös életet éltünk is, bármilyen mélyen ivódott is belénk a bűn, van Valaki, aki felettébb meg tudja szabadítani azokat, akik általa járulnak Istenhez.

A bűn betegségére Jézus a gyógyír. Lehetünk műveltek, de az emberi műveltség nem képes kigondolni az üdvösség útját. Lehetünk gazdagok földi értelemben, de ez nem biztosít váltságdíjat lelkünk bűneire. Az üdvösség Isten ajándéka Krisztus által, és az ígéret így szól: „hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.

A látszat-hit nem elegendő
Nem elegendő, ha látszat-hittel rendelkezünk. Legyen olyan hitünk, amely életadó erővel árasztja el lelkünket! Nagyon sokat veszítünk, mert nem gyakoroljuk a Krisztusba vetett, egyszerű, élő hitet. El kell tudni mondani: „Ő az én Megváltóm; Ő meghalt értem; Reá tekintek, mint tökéletes Megváltómra, és élek.” Jézusra kell néznünk nap mint nap, és élünk. Mindenben Reá kell hagyatkoznunk, mint Példaképünkre. Ez a hit. …

Akkor tiszteljük igazán Urunkat és Mesterünket, ha őszintén belé helyezzük bizalmunkat. Ha kételkedünk az üzenetben, amit nekünk küldött, akkor hasonló helyzetbe kerülünk, mint az izraeliták, akiket megmartak a mérges kígyók, és mégsem tekintettek fel, hogy éljenek. Ha elfogadjuk a szeretetteljes üzenetet, amely meghívásokban, feddésben, intésben érkezett hozzánk, az az életünket és lelkünk gyógyulását fogja eredményezni.

Nem szabad a Krisztussal való, bensőséges kapcsolatnál kevesebbel beérnünk! Ő a szabadságot és az üdvösséget ajánlja fel számunkra, s nekünk élő hittel kell megragadnunk Isten drága ígéreteit. Ám ha csak részlegesen hiszünk, ha lelki életünkben nem mutatkozik meg a szeretet által munkálkodó és lelket megtisztító, élő hit hatalma, akkor nem teljesítjük Urunk és Mesterünk kívánalmait. Jézus ezt mondja: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, ám ha Ő bennünk lakozik, és mi Őbenne, akkor az Ő hatalma által bármit meg tudunk tenni. Úgy kell bíznunk benne, mint ahogy a gyermek bízik földi szüleiben. Olyan szeretetet kell éreznünk iránta, hogy ne áruljuk el belénk vetett bizalmát, és ne kételkedjünk benne semmilyen körülmények közt. Ismernünk kell az igazságot, ahogy az Jézusban van.

Hasonlóvá kell lennünk ahhoz a beteg asszonyhoz, aki átküzdötte magát a tömegen, hogy megérintse Krisztus ruhájának szegélyét. Nem egy mindennapi érintés volt ez, hanem a hit érintése, mert gyógyító erő származott Krisztusból, ami meggyógyította őt. Bár a tömeg ott tolongott a Megváltó körül, és mindenfelől szorította Őt, mégis megérezte a hit érintését. Megfordult, és ezt kérdezte: „…Ki az, aki engem illetett?… Mikor pedig látta az asszony; hogy nem maradt titokban, reszketve előjött és előtte leesvén, megjelentette néki az egész sokaság előtt, miért illette őt, és hogy azonnal meggyógyult. És ő monda néki: Bízzál leányom, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!” (Lk 8:45, 47–48).1

Jézus reményt hozott a reménytelennek
Vannak időszakok, amikor Krisztus azt mondja szolgáinak, akik erejükhöz mérten nagyon túlterheltek: „…Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé…” (Mk 6:31). Feljegyzésünk van arról, hogy egy ízben, egy szakadatlan munkával töltött nap végén, Megváltónk lefeküdt – egy kötélcsomó volt a párnája – és hamar álomba is merült egy halászcsónakban. Kimerült emberi természete pihenésért, alvásért kiáltott…

Íme a Megváltó! Milyen nyomasztó volt a sok nyomorúság, amely mind az Ő gyógyírt adó kezére várt! Tanított és gyógyított a templomban, magyarázta a Szentírást az utcákon, az útfélen, és magányos sétái alkalmával: a sok sürgős teendő miatt nem maradt ideje a pihenésre. Könyörületes szíve megindult az elnyomottak láttán. Vigasztalta a gyászolókat, reményt hozott a reményteleneknek, meggyógyította a bűn által okozott sebeket és sérüléseket. Széjjeljárván jót tett.2

A kereszténynek nem az evilági dolgokért kell élnie. Jézusra kell tekintenünk, aki rettenetes halálával elkészítette számunkra a szabadulás útját. Ha örök életet akarunk nyerni, mindnyájunknak ragaszkodnunk kell a reménységhez, amelyet az evangélium tár elénk. Fel kell tennünk a kérdést magunknak: „Mennyi áldozatot vagyok hajlandó hozni az igazság érdekében?” Mielőtt válaszolnál a kérdésre, arra kérnélek, tekints Jézus életére és éretted hozott áldozatára! Ha látod Őt, akit a te bűneid szegeztek fel a Golgota keresztjére, töredelmes szívvel mindent leteszel az Ő lábaihoz. Amikor felidézzük, milyen nagy volt üdvösségünk ára, biztosak lehetünk abban, hogy az örök élet mindent megér. …

Sátán sokféle módon kísért arra, hogy lelkünket eltávolítsa Krisztustól. Először is azt fogja súgni neked, hogy elég jó vagy önmagadban is, nincs szükséged Jézus átalakító hatalmára. Azt fogja sugallni, hogy kevés hibát követtél el életedben, és ezeket már kiegyenlítetted jó cselekedeteiddel. Ha olyan életet éltél volna, mint amilyennek ő próbálja beállítani számodra, az törött szemekből álló láncra hasonlítana, ami teljesen értéktelen. Egyetlen bűn, amelyet nem hagytál el, elegendő ahhoz, hogy bezárja előtted a menny ajtaját. Ezért jött el Jézus, hogy meghaljon a Golgota keresztjén, mert az ember nem üdvözülhet, ha a bűnnek csak egy foltja is rajta éktelenkedik! Egyetlen reménységed, ha felnézel Jézusra, hogy élj! Ő teljességgel képes megszabadítani azokat, akik hozzá jönnek, és teljes mértékig képes bevégezni azt, amit elkezdett benned és érted. Ő felemel bennünket a mélységből, ahová a bűn miatt süllyedtünk.3

Krisztus a mi Közbenjárónk
A Golgota keresztjéhez közeledve páratlan szeretetnek lehetünk tanúi. Amint hit által felfogjuk az áldozat jelentőségét, olyan bűnösöknek látjuk magunkat, akiket a törvény elítél. Ez a bűnbánat. Alázatos szívvel jőve bocsánatot nyerünk, mert Jézus Krisztus, aki szüntelen az oltár mellett áll, áldozatot mutat be a világ bűneiért. A valódi sátor szolgálója Ő, melyet az Úr és nem ember épített.

A zsidó szentély árnyékszolgálatának nincs többé jelentősége. Nincs többé szükség a naponkénti és az évenkénti engesztelő áldozatra, a bűnök folytonos elkövetése miatt azonban a közbenjáró engesztelő áldozatára van szükség. Jézus Isten jelenlétében szolgál, a megöletett bárány véreként ajánlva fel vérét. Rámutat az áldozatra, amit a bűnös minden vétke és mulasztása elfedezésére hozott.
Közbenjáró Krisztusunk és a Szentlélek szüntelen közbenjárnak érettünk, de a Lélek nem úgy teszi ezt, miként Krisztus, aki rámutat vérére, mely a világ alapítása óta kiontatott.

A Lélek a szívünkben munkálkodik: imára, hálára és dicséretre indít. Az ajkainkon felzengő hála a Szentlélek munkájának eredménye, aki szent emlékezésre indítja a lelket és megeleveníti a szív zenéjét.

A vallásos szolgálatok, az imák, a hálaadás és a bűnvallomás tömjénként szállnak fel a mennyei szentélybe az igaz hívőtől. Az emberiség romlott csatornáin áthaladva azonban azok oly szennyesek, hogy hacsak vér által meg nem tisztulnak, Isten szemében soha nem lehet értékük. Nem folt nélküli tisztaságban emelkednek fel, s ha az Isten jobbján álló Közbenjáró nem ajánlja fel és tisztítja meg valamennyit igazságossága által, akkor azokat Isten nem fogadja el. A földi szentélyek minden jóillatának össze kell elegyednie Krisztus vérének megtisztító cseppjeivel. Jézus saját érdemeinek tömjénezőjét tartja az Atya előtt, amelyben a földi romlásnak nyoma sincs. Ebbe a tömjénezőbe gyűjti népének imáit, háláit és bűnvallomásait, és ezek mellé helyezi saját folt nélküli igazságosságát. Ezután, Krisztus engesztelésének érdemeivel illatosítva, a tömjénfüst teljesen elfogadható állapotban kerül Isten elé.4

Sátán megpróbál beférkőzni közénk és Isten közé, de hittel, Jézus megmentő hatalmát magasztalva vissza kell utasítanunk. Nem kell-e késlekedés nélkül lépéseket tennünk? Nem kell-e bizonyítanunk, hogy nem félünk a Megváltóra bízni magunkat úgy a sötétségben, mint a fényben?

Reménység Krisztus közeli visszajövetelében
Jézus szeret téged, és amikor próbák jönnek lelkedre – mert bizonyos, hogy jönni fognak – azok találjanak téged imában, Isten előtt! Az ellenség mondhatja, hogy Isten nem hall téged; de te csak nyugodj meg abban az ígéretben, hogy Ő meghallgatja a töredelmes szívvel elmondott imákat! Könyörgéseid szüntelenül szálljanak Jézushoz, és hidd, hogy meghallgat. Ő válaszol, és megszabadít téged minden próbából és kísértésből! Az apostol ezt mondja: „Hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor” (1Pt 1:7).5

A Megváltó hű követői minden korban az Úr eljövetelében reménykedtek. „Ismét eljövök” – mondta Jézus búcsúzóul az Olajfák-hegyén, és ez az ígéret fénybe borította tanítványai előtt a jövőt. Öröm és reménység költözött a szívükbe, amit a fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenése” volt a „boldog reménység”. …

A sziklás Pátmoszon a szeretett tanítvány ezt az ígéretet hallotta: „Bizony hamar eljövök.” És János sóvárgó válasza az egyház egész zarándokútján mondott imáját önti szavakba: „…Bizony jövel Uram Jézus!” (Jel 22:20).

 

Ellen G. White


1 Signs of the Times, 1890. március 10.
2 Manuscript Releases, 10. kötet, 349–350. o.
3 Signs of the Times, 1890. március 17.
4 Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I. kötet, 316–317. o.
5 Signs of the Times, 1890. március 17.

Dániel – A remény beigazolódik

A csatákat elveszíthetjük, de Dániel könyve szerint megnyerhetjük a háborút

2005-ben Ghana nemzeti futballválogatottja, a Fekete Csillagok, jogot szerzett arra, hogy játszhasson a Németországban rendezendő világbajnokságon. Keményen edzettek, de első mérkőzésüket elveszítették. A reményt azonban nem adták fel. Hittek abban, hogy bár a csatát elveszítették, erős elhatározással és kemény munkával mégis kijuthatnak a világbajnokságra, így megnyerhetik a háborút.

A kemény edzésen túl a csapat több változtatást is végrehajtott: új edzőt kerestek és átszervezték a játékosok posztjait is. Ez az összeállítás működött, és a selejtező során megszerezték a szükséges pontszámot. A Fekete Csillagok először elvesztették a csatát, de a reményt nem adták fel, s végül meg tudták nyerni a háborút.

Dániel reményteljes utazása, amelyről a Biblia beszámol, szintén azt bizonyítja, hogy a csatát elveszíthetjük, ám a háborút megnyerhetjük. Három szempontból fogjuk áttekinteni, milyen szerepe volt Dániel életében a reménységnek: milyen szerepe volt, amíg fogságban élt; milyen szerepe volt, miközben mindennapi életét élte Babilonban; és milyen szerepe volt a jövőre irányuló vágyaiban.

Jeruzsálem: Reménység az elveszített csaták során
Kr. e. 605-ben Nabukodonozor, Babilon királya seregeivel megtámadta és elfoglalta Jeruzsálemet (lásd Dán 1:2). A város legyőzése után Nabukodonozor Babilonba vitte a júdeai foglyokat és az Isten templomából elrabolt kincseket. Amint érzéketlen lándzsahegyek „biztatása” közepette, szigorú katonai őrizettel meneteltek, a foglyok bizonyára úgy érezték: minden elveszett, a pogányok legyőzték Isten népét.

Mózes újra és újra figyelmeztette az izraelitákat, hogy ha engedetlenek lesznek Isten parancsolataival szemben, akkor fogságba kerülnek (lásd 5Móz 28:36, 64; Dán 9:5–6); és az Úr valóban a pogányok kezébe adta őket. Az izraeliták legyőzöttnek, reménytelennek, elhagyatottnak és csüggedtnek érezték magukat.

Dániel, az egyik fogoly, azonban hitte, hogy bár a csatát elvesztették, a háborút még meg lehet nyerni: van még remény a megbocsátásra, a szabadításra, a helyreállításra. Dániel tehát ezzel a témával kezdi könyvét: Isten ura az eseményeknek.
Dániel fogolyként farkasszemet nézett a reménytelenséggel, mégis ragaszkodott a remény Istenéhez. Hiszen nem Ő mondta: „Ha vétkeztek, fogságba küldelek titeket, ám ha megtértek, megengesztelődöm, megbocsátok nektek, és visszahozlak titeket Jeruzsálembe” (lásd 3Móz 26:40–45; 2Krón 7:13–15)?

Legyenek bár kilátásaink zordak, állapotunk csüggesztő, helyzetünk reménytelen, de mivel Isten mindenható, ezért Ő uralja az eseményeket: van tehát remény, és a remény kitartást ad (lásd 1Thess 1:3).

Remény a jelenben – a mindennapi élet kihívásai közepette
Miután Dániel megérkezett Babilonba, két esemény is történt, amelyek bizonyítják, mennyire komoly szerepe volt a reménynek mindennapi próbatételeiben, amelyek rabszolgaként érték az idegen földön. Az első ilyen eset az a kísértés volt, hogy fogyasszon a király ételéből.

Elrendelték, hogy Dánielnek és más kiválasztott fiatal foglyoknak – akiket a király szolgálatára képeztek ki – „mindennapi szükségletül a királyi ételből és a borból” fogyasszanak. A legtöbb fogoly, aki ilyen helyzetbe kerül, bizonyára boldog lett volna, ha a király asztaláról ehet, de Dániel 1:8 ezt mondja: „Dániel azonban elhatározta, hogy nem szennyezi be magát a király ételével és azzal a borral, amit ő szokott inni, ezért arra kérte a főudvarmestert, hogy ne kelljen magát beszennyeznie”. Tudta, hogy Isten megtiltotta ezeket az ételeket, mert egyrészt bálványoknak ajánlották fel azokat, másrészt nem szolgálják az egészséget. Annak is tudatában volt, hogy a Szentírás alapos ismeretével ki tudja szűrni a hamis tanításokat, amelyeket igyekeznek rájuk erőltetni; hogy nevének megváltoztatása még nem változtatja meg Istenét és Istene iránti hűségét; és hogy amit eszünk vagy iszunk, közvetlen hatással van gondolkodásunk tisztaságára, a kísértésekkel szembeni ellenállásra, és abbéli képességünkre, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. Egy olyan helyzetben tehát, amikor a saját nemzetéből valók, akik vele egy vallást gyakoroltak, elégedettek voltak a babiloni életstílus által biztosított kényelemmel, Dániel elhatározta, hogy hűséges lesz Istenhez és az Ő törvényeihez. Nagyon is tudatában volt annak, hogy tetteinek halál lehet a következménye, mégis bízott abban, hogy Isten meg tudja őt óvni a veszélytől.

Isten tisztelte Dániel bizalmát. Tíz nappal azután, hogy visszautasították a király ételét, Dániel és három barátja külsőre sokkal jobban nézett ki, mint azok, akik a király asztaláról ettek. Sőt, három esztendeig tartó képzésük utolsó vizsgáján tízszer jobban teljesítettek, mint azok, akik nem álltak ki Istenért. A második próba idején Dániel a közigazgatás ranglétrájának csúcsán állt, és esélyes volt a miniszterelnöki posztra. Munkatársai, irigységtől és féltékenységtől indíttatva, megpróbálták meggyőzni a királyt, hogy „…erős tilalom adassék, hogy ha valaki harminc napig kér valamit valamely istentől vagy embertől, tekívüled, oh király, vettessék az oroszlánok vermébe” (Dán 6:7).

Vajon Dániel politikai helyzetére és diplomáciai érzékére hagyatkozik a probléma megoldásának érdekében? Dániel éppoly erősen állt a hitben és reménységben, mint korábban, és szokása szerint naponta háromszor imádkozott Istenhez.

Mivel Dániel ellenfelei felbujtották, szinte kényszerítették erre, a király végül félelmében bevettette Dánielt az oroszlánok vermébe. De Dániel reménysége ismét diadalt aratott: az Úr megszabadította Dánielt az oroszlánoktól.

Isten képes megvédeni és megtartani mindazokat, akik Őbenne bíznak. Ézsaiás próféta könyvének 49. fejezetében hangsúlyozza ezt: „…én vagyok az Úr, nem vallanak szégyent, akik bennem bíznak” (23. v.; új prot. ford.).

Dániel győzött a mindennapi élet próbatételeiben, mert bízott Istenben, akit személyesen ismert, mert naponkénti kapcsolatban volt vele. Nem engedte, hogy ezt a kapcsolatot bármi megtörje – még az oroszlánok barlangja sem.

Mennyi időt szánsz az Istennel való beszélgetésre és az Ő Igéjére? A reménységgel kapcsolatban nagyon fontos, hogy tartalmas kapcsolatunk legyen a reménység forrásával. Dániel életében így volt ez, ezért győzött. Mi is csak úgy győzhetünk, ha erős, személyes kapcsolatunk van a reménység forrásával.

A jobb jövő reménysége
Dániel megmenekült az oroszlánok verméből; ellenségei viszont elvesztek. Dánielt előléptették, és teljes jómódban élt Babilonban. Ez az ország azonban nem volt az otthona. Az Úr megmutatta számára látomásokban, mi a terve népével, s ezzel táplálta a reményt Dániel szívében és az olvasók szívében is. Isten feltárta Dániel előtt a dicsőséges jövőt, amikor Istennek az emberiséggel kapcsolatos terve eléri csúcspontját. Látta a Messiás, Jézus Krisztus eljövetelét, áldozati halálát az emberiségért (lásd Dán 9:23–27), közbenjárását a mennyei szentélyben (lásd Dán 8:9–14), továbbá azt a percet, amikor a világméretű küzdelem véget ér a megtisztítás és az ítélet folyamán.

Isten világosan tudtára adta Dánielnek látomásaiban, hogy az idők vége még nem érkezett el. Isten népe azonban bátorítást kap, hogy ragaszkodjon reménységéhez, miszerint Isten végül győzelmet arat ellenségei felett. Lesznek időszakok, amikor úgy tűnik majd, hogy a gonosz erők kerekednek felül, elnyomják és üldözik a szenteket, de szabadulásuk bizonyos.

Dániel könyve arról szól, hogy a remény él a küzdelmek és az üldözés közepette is. Talán úgy tűnik, hogy a történelem eseményeit senki sem irányítja, egyik világbirodalom legyőzi a másikat, s mindebben semmilyen jövőbeni, értelmes cél nem látszik. Dániel azonban elmondja, hogy Isten uralja az eseményeket, és a végső cél – az Ő országának megalapítása – felé vezeti e bolygó eseményeit. E reménység alapja a megígért Messiás eljövetele, akinek Isten átadja az örökkévaló birodalmat.

A világot látszólag irányíthatatlan káosz uralja, de reménységünk megerősít abban, hogy Isten a zűrzavar közepette is munkálkodik, és beteljesíti reménységünket. Ápoljuk hát reménységünket Dániel reménységének tanulmányozásával, ami valójában nem más, mint az adventi reménység!

Brempong Owusu-Antwi