“Az íj éneke”

„Miként hullottak el a hősök!” (2Sám 1:19, u.r.)

Az 1888-as konferenciát követő években azok a vezetők, akik szembeszálltak Jones és Waggoner nézeteivel (Butler, Smith, Morrison és mások), nyilvánosan beismerték, hogy tévedtek. Jones és Waggoner, valamint Ellen White prédikációi hatására lelki ébredés történt, amelyről Ellen White így írt: „Sosem láttam még, hogy egy ébredési mozgalom ilyen mélyen bontakozzon ki, és ugyanakkor mentes legyen minden fajta túlfűtöttségtől.”[1] Az egyházban a két ifjú lelkész népszerűsége nagyon megnőtt. Mindketten több mint két évtizeden át magas beosztást töltöttek be az egyházban. Sajnos azonban, hogy a Jones-Waggoner-White hármas elleni ellenszegülés nem szűnt meg teljesen, ezért Ellen White folytatta a protestálást.

A Generál Konferencia pénztárosa, Harmon Lindsay ellenséges lelkületet táplált, mígnem oda jutott, hogy elhagyta az egyházat és egy spirituális szektához (Christian Science) csatlakozott. Az európai missziómunka úttörője, Ludwig Conradi szintén ellenállt, és később, 76 éves korában elhagyta sorainkat. Miközben a hetednapot ünneplő baptistáknál keresett menedéket, egyre ellenségesebb érzéseket táplált azon egyházzal szemben, amelyet egész életében szolgált. Ennek a vak ellenkezésnek az eredményeként született meg a javaslat 1891-ben, hogy Ellen White-ot küldjék ausztráliai misszióútra. Még Olsen elnök sem ellenezte ezt a kétes javaslatot, amit Ellen White szóvá is tett egy személyes vallomásában, emlékeztetve az elnököt, hogy a White család jelenléte sokkal fontosabb lett volna ebben az időszakban a központban.

Ám az ellenkezésnél még megrázóbb volt a világosság két hordozójának elesése. Ellen White figyelmeztetett ennek a lehetőségére, és ismertette azt is, hogy a bukás igazi oka az Isten tanácsai iránti engedetlenség.

Waggoner kisiklása
Még mielőtt 1891-ben misszionárius lett volna Angliában, Waggoner megragadó nézeteket vallott a szentségről és az eljövendő életről, amelyek később ostoba filozófiává alakultak át, olyan ellentétes nemű személyek között létrejött „lelki viszony” hirdetéséről, akik majd az eljövendő életben élettársak lehetnek, ha ebben az életben törvényesen nem adatik meg nekik ez a lehetőség. Waggoner azt hitte, hogy a Lélek vezetése alatt áll, és, hogy különleges kinyilatkoztatásokat kapott. „Ezt Isten mondta nekem” – szokta mondogatni.

Húsz éves házasként, és egy kislány édesapjaként Waggoner „lelki viszonyt” folytatott Edith-tel, a titkárnőjével. Nehezen palástolható érdeklődése Edith iránt kiváltotta felesége, Jessie jogos féltékenységét. Kölcsönös gyanakvás, majd viták és öngyilkossági fenyegetések következtek. Waggoner egyik barátjának bevallotta, hogy semmit sem érez már Jessie iránt, ám ellenállhatatlan vonzalom fűzi Edith-hez. A feleség kétségbeesett és némelykor helytelen erőfeszítései, de még a baráti próbálkozások is sikertelennek bizonyultak.

Waggoner oda jutott, hogy azt kezdte hinni, ezen a világon minden házaspár rosszul van társítva, és hogy majd az eljövendő világban áll helyre a rend, amikor majd a Lélek választ társat az embereknek. Azt állította, hogy határozott kinyilatkoztatásokat kapott a jövőre vonatkozóan, amelynek értelmében, ha tovább él Jessie-vel, paráznaságot követ el! Ellen White figyelmeztette őt az „Istenről alkotott fantáziadús elméletek” valamint a „szentségtelen lelki szeretet” veszélyeire, amelyek hitehagyáshoz és féktelen élethez vezetnek. Ám Waggoner nem figyelt ezekre. Amikor a Waggoner család megérkezett Amerikába, Edith már várta őket és ott folytatták a kapcsolatot, ahol abbamaradt, ezért Jessie elvált férjétől. Egy évvel később Waggoner megházasodott a titkárnőjével, ezért kizárták az egyházból.[2] Waggoner orvosként dolgozott Dániában és Battle Creekben. Eközben anarchista és karizmatikus nézeteket kezdett vallani. M.C. Wilkox tartotta vele a kapcsolatot, és azt remélte, hogy megpróbálja helyes útra téríteni. Ám Waggoner bevallotta, hogy mindez hasztalan, mivel már 1891 óta nem hisz a szentély tanában. Azt vallotta, hogy a szentély az emberi lény, és annak megtisztítása a bűn teljes kitörlését jelenti az emberi természetből.

Ellet J. Waggoner 1916-ban halt meg szívinfarktusban. Battle Creekben temették el.

Jones kisiklása
A Generál Konferencia Bizottsága 1903 után meghívta Jonest arra a szolgálatra, amelyben ő már szakértővé vált. Felajánlották, hogy legyen a Vallásszabadsági Osztály titkára. Jones nem fogadta el a felkérést, ehelyett inkább Dr. Kellogg szövetségese lett, aki abban az időben a központi hatalom megkaparintására törekedett. Karizmatikus mozgalmak fele hajlott, és nyilvánosan hirdette Anna Rice prófétai mivoltát, ami hatalmas kudarc volt. Továbbá hirdette, hogy a prófétaság ajándéka minden hívőnek megadatott.

Jones radikális nézeteket vallott az egyházi rendről és szervezetről. Egyfelől az elnöki rendszer megrögzött, anarchista ellenzője volt. Haláláig küzdött azért, hogy Daniells hírnevét megrontsa. Másfelől pedig ő maga, mint egyházterületi elnök, ráerőltette akaratát a bizottságra, ezért ellenszenvet váltott ki munkatársaiban. Egy adott pillanatban kijelentette, hogy az egyházban a vezető beosztásokat sorshúzással kellene kijelölni.

A Generál Konferencia Bizottságával szembeni két éves ellenségeskedés nyomán – mivel a vezetők nem tudták jobb belátásra bírni – 1907. május 22-én visszavonták lelkészi igazolványát. Erre ő kijelentette, hogy nincs is szüksége rá, úgy is prédikálhat. Amikor kizárták Kellogot és lázadó társait, Jones írt egy könyvet, amelyben azt állította, hogy az egyháznak senkit sem lett volna szabad kizárnia.

A White család hasztalan próbálta őt jobb belátásra bírni. 1908-ban határozat született arra vonatkozóan, hogy többé nem prédikálhat. Ellenlépésként Jones az utcán kezdett prédikálni. A Generál Konferencia Bizottsága 1909-ben három napon át próbált tárgyalni vele, de nem járt sikerrel. Az utolsó találkozó alkalmával, 1909. május 31-én Daniells beszélt Krisztus hajdani katonájához, elismerte értékes hozzájárulását az egyház fejlődéséhez, és kezet nyújtva kérte, hogy béküljön meg. Többször is úgy tűnt, hogy Jones egyetért, de mégsem tudott kezet nyújtani. Amikor végül mégis kezet nyújtott, mielőtt megérintette volna Daniells kezét, hamar visszarántotta, leült és azt mondta: „Nem! Soha!” A Washington Post napilap 1909. július 18-i számában féloldalas cikket közölt az Adventista Egyházon belüli vitákról.

E tehetséges, de neveletlen és büszke apostol szélsőséges gondolkodásmódja végül végzetes hatással volt önmagára és kapcsolataira nézve. Alapjaiban véve adventista meggyőződései voltak, ám hiányzott belőle a keresztény józanság és tapintat, amely elvárható lenne bármely felekezet lelkészétől. Amikor az adventisták Ellen G. White tanácsára abbahagyták a munkát vasárnap – mivel erre kötelezte őket a vasárnapi törvény – Jones azt állította, hogy ez „az ördöggel való kiegyezés” példája.

1909. augusztus 21-én Jonest kizárták az egyházból. Alkalomadtán még dolgozott együtt adventistákkal, de más felekezetekhez csatlakozott, mígnem ott is nemkívánatos személynek bizonyult. A szombatünneplő pünkösdistákhoz járt. Amikor azonban e felekezet is szervezetet alapított, Jones hitehagyóknak nyilvánította őket. Az anarchista Jones számára a szervezet maga volt a Szentlélek elleni bűn.

Alonzo T. Jones 1923-ban halt meg 73 évesen, agyvérzés következtében.

 


[1] Review and Herald, 1889. március 5.
[2] Ellen White megfeddte Joseph Waggonert (az édesapát) is, mert helytelen baráti viszonyt ápolt egy bizonyos hölggyel.