János – A reménység feltárul

A száműzetés magányában az apostol mindnyájunk számára felfedezi a reménységet

Az idős férfi volt az utolsó – és teljesen magára maradt. Csaknem száz esztendős volt már, minden munkatársa elmaradt mellőle. Jakab mártírhalált halt: ő volt az első a tizenkét tanítvány között, aki hitéért halált szenvedett. Pált lefejezték. Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették. Tamás pedig eltűnt, talán messze Keleten, Indiában kellene keresni. A többiekről pedig vajon ki tudja, hol vannak?

Most, hetven évvel Jézus feltámadása után, Jánost – az egyetlen, még élő apostolt – száműzték Pátmoszra, erre a börtönszigetre, amely egy csúnya, vulkáni sziklákból álló kőtömeg néhány kilométernyire Kisázsiától, az Égei-tengerben.

Mivel a munkatáborhoz már túl idős volt, békén hagyták, hiszen még a durva rómaiak sem vártak sok munkát egy ilyen aggastyántól. Magára hagyták emlékeivel és álmaival.

Amint emlékei mozaikját rakosgatta, János jól emlékezett még arra, hogyan hallgatták Andrással együtt első ízben Keresztelő Jánost, amint az eljövendő Megváltóról beszélt; hogyan állt először Jézus szolgálatába; majd ezt követően hogyan lettek testvérével, Jakabbal, Péterrel és Andrással a Megváltó szolgatársaivá, amikor hívta őket, hogy hagyják ott hálóikat, és embereket halásszanak.

János bűntudattal emlékezett vissza arra, hogy eleinte milyen türelmetlen volt Isten országa megalapításának csigalassú folyamatát látva, hiszen ő biztos volt benne, hogy Jézus viharos gyorsasággal fogja ezt véghezvinni. Kész lett volna buzgón lerombolni minden akadályt, és legyőzni minden ellenséget, amely az Úr gyors hatalomra jutásának útjába kerül. Többször is kimutatta zabolátlan természetét, így például akkor, amikor megfeddett egy személyt, aki úgy munkálkodott Jézus nevében, hogy hivatalosan nem is volt tanítvány (Lk 9:49); vagy pedig akkor, amikor tüzet akart aláhozni az égből egy falura, amely elutasította Jézusnak azt a kérését, hogy szálláshoz jusson ott (52–56. v.). János nem habozott saját kedvező pozíciója érdekében sem szót emelni, amikor ő és testvére arra buzdították édesanyjukat, kérje meg Jézust: őket jelölje ki a legmagasabb és a legjobban fizető helyekre királyságában, amelyet – hitük szerint – hamarosan megalapít.

Ez az ország azonban nem alakult meg. Még az Úr tulajdon imája: „Jöjjön el a te országod”, is részben megválaszolatlan maradt. És bárkinek elég volt a kietlen tengerre tekinteni, hogy rájöjjön: Isten akaratát szintén áthágják a földön. Máskülönben magának Jánosnak sem kellene egyedül, száműzetésben tengetnie az életét, amikor prédikálhatna és taníthatna a szárazföldi gyülekezetekben, ahol korábban olyan hűségesen szolgált.

János jelleme megszelídült, lecsendesedett, átalakult. A harcra kész katonából készséges pásztor lett, aki mindenek felett szerette Jézust, és buzgó szeretettel viseltetett Jézus gyermekei iránt. Valójában az tette olyan keserűvé számára a pátmoszi száműzetést, hogy elszakadt Isten népétől. Ó, menynyire vágyott arra, hogy prédikáljon, vigasztaljon, látogasson, kereszteljen, építse és erősítse a gyülekezeteket! De nem tehette. Testvérei ott voltak, ő maga pedig itt magányosan, elhagyatva.

Bár az Úrban való bizalma sosem rendült meg, mégis könnyen sodródott el abba az irányba, hogy feltegye a kérdést: vajon Jézus elfeledkezett a viszszajövetelével kapcsolatos ígéretéről? Jánosnak eszébe jutottak ezek az erőteljes, vigasztaló biztatások: „…ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:3), és: „Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket” (Jn 16:22).

A tény azonban tény maradt: Jézus nem jött vissza. Teltek a magányos napok, és János továbbra is egyedül volt. Senki sem jött, senki sem írt, senki sem látogatta meg.

Aztán egy napon megtörtént: Jézus eljött. Szombat volt, és János bensőséges közösségben volt a Szentlélekkel – az Úr által megígért napra gondolt, és az áldott reménységre, amikor minden jó helyreáll. „Lélekben voltam ott az Úrnak napján, és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitáét, amely ezt mondta: Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó; és: Amit látsz, írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek…” (Jel 1:10–11).

Jézus megtartotta ígéretét! Visszatért! A János magányos szívéből felszakadó kiáltás meghallgattatott, és válasz érkezett rá. Jézus ott volt!

S ekkor a kopár börtönsziget hirtelen édeni katedrálissá változott Jézus jelenlététől! A János testét és lelkét megnyomorító próbák és nehézségek mind feledésbe merültek Urának jelenlétében. A szenvedés hosszú, nehéz évei szintén a múlt ködébe vesztek a túláradó örömből fakadóan, amit érzett, hiszen ismét láthatta Jézust! És Jézus jó hírt hozott, nem csak János számára, hanem Isten minden gyermeke számára is. Jézus csodálatos igazságokat mutatott meg Jánosnak, és megbízta azzal, hogy írja le és küldje el a gyülekezeteknek. Jó hír. Az evangélium jó híre: az Ő jövetelének híre!

Nem tudjuk, vajon mennyi időt töltött Jézus azon a szombaton Jánossal Pátmosz szigetén. Nem tudjuk, vajon az összes üzenet egy látomásban hangzott-e el, vagy több látomásban, több látogatás alkalmával. Csak azt tudjuk, hogy János újra kezébe fogta íróeszközét, és leírta Isten üzenetét az Ő népe számára.

János előnyös helyzetben írt, hiszen átélte a nagy küzdelem legdrámaibb történéseit, s így könnyen fel tudta idézni, hogyan szenvedett kudarcot Sátán, és hogyan győzte le a démonokat Jézus hatalma. Az viszont biztosan szomorúsággal töltötte el az idős ember szívét, hogy az eljövendő sötét korok még sötétebb cselekedeteiről kellett írnia; arról, hogyan győzi le hamarosan a gonosz a jót, a gyűlölet a szeretetet. Vadállatok s démonok fognak szövetkezni a hatalmakkal és fejedelemségekkel, hogy a gonoszságot juttassák uralomra, és kitépjék az igazságot az emberiség szívéből. Mégis, mindezek közepette, Isten népe, amely az Ő Igéjébe kapaszkodik, s Lelke által nyer erőt, felkészül Isten Fiának eljövetelére. Jézus újra eljön! Királyoknak Királya, uraknak Ura, Teremtő, Megváltó, Helyreállító, Barátunk!
Aztán egy napon a látomás véget ért. Már nem volt mit írni. Ígéretek, jövendölések, próféciák, előkészületek. János mindent megírt, amire parancsot kapott. Mindez figyelmezteti majd a gyülekezeteket és az egész világot.

A látomás Isten szeretetének csodálatos diadalával ér véget. Krisztus diadalában elenyésznek a gonosz támadásai. A világegyetemben újra helyreáll az összhang. Isten és az emberiség újra megbonthatatlan közösségben, egy örökkévalóságra egyesül. Felragyog a reménység, hogy beteljesült boldogság legyen belőle.

„És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és ő szolgái szolgálnak néki; És látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké” (Jel 22:3–5). Csak gondoljuk át: nincs több bűn; nincs több bánat; nincs több halál, fájdalom, könnyek, elválás! Nincs többé éjszaka!

„És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó. (…) Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag” (12–13, 16. v.). Itt véget ér az üzenet. „Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!” (20. v.).

De figyeljük csak meg, van még egy igevers! A könyv nem a magányos szív kiáltásával ér véget: „Bizony jövel Uram Jézus!” – hanem azzal a látomással, hogy a jövőben, más korok emberei is meg fogják hallani mindezt, és elfogadják e bizonyságtételeket. A magányos apostol: János, akit bátorított és megelevenített Jézus személyes látogatása a magányos száműzetésben, minden eljövendő korban és a föld minden szegletében élőknek felkínálja a reménységet életútjukra:

„A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájan tiveletek. Ámen” (21. v.).

Jim Cress

A valódi közösség alapja (2. rész)

Mindannyian ismerjük Pál szavait. „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3:28). A tágabb szövegkörnyezetben (Gal 3:26-29) az apostol megfogalmazza új elsődleges személyazonosságunkat, miután megkeresztelkedve Isten fiaivá és leányaivá váltunk. Új személyazonosságunk – Jézusban hívő, újjászületett keresztény, felváltja a kulturális különbözőségeket. Ez az új azonosság áthidalja a kulturális és etnikai megosztottságot, valódi közösség létrehozásának alapjául szolgál. Az ilyen közösség létfontosságú, ha szeretnénk betölteni küldetésünket és hirdetni „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek;” (Jel 14:6), hogy Jézus hamarosan visszatér.

Tehát a kritikus kérdés számunka az, hogy „létrehozzuk-e azt a hiteles közösséget, amiről Gal 3:26-29 verseiben olvashatunk”?

Kultúrák feletti egyház

Ahogy Péternek és a korai keresztényeknek Jeruzsálemben, úgy nekünk is meg kell tanulnunk, hogy Isten minden embert gyermekének tekint, és szeretné őket megváltani és hitbeli közösségének tagjává tenni. A tisztátalan állatokról szóló látomás, valamint Cornelius és házanépének megtérése a Szentlélek kiáradásával járt. Ez arra késztette a korai hívőket, hogy felismerjék, hogy az egyház különféle etnikai és kulturális csoportbéli emberekből áll (ApCsel 10:28, 44-48; 11:15-17). A Jézusban való új identitás egy kultúrák feletti, magasabb rendű közösséget teremtett, ahol szeretet és barátság köti össze az embereket.

Ez az új, Jézusban való személyazonosság megköveteli, hogy etnikai és kulturális határokon átívelő kapcsolatokat építsünk. Ezeket a kapcsolatokat és az új közösséget azonban csak Jézus szívünkbe ültetett agapé szeretete hozhatja létre. Az ember természetéből adódóan önmagát szereti, csak a Lélekkel telt szív képes azokat elfogadni, akik mások. Ahogy Jürgen Moltmann írta:

A megfeszített Krisztus egyháza nem állhat olyan emberekből, akik egymáshoz hasonlóak, akik egymást kölcsönösen megerősítik, hanem az egymástól eltérő emberekből… A közösség alapelve – a megfeszített Krisztusért közösségben lenni a különbözőekkel és szolidaritást vállalni azokkal, akik idegenek és másként cselekszenek. Ennek alapja nem a barátság, a hasonló és szép iránti szeretet (“philia”), hanem a különbözőt, idegent és csúnyát is elfogadó kreatív szeretet (“agape”).1

A vezetők szerepe

Vezetőként tehát az a szerepünk, hogy irányítsuk ezt a feladatot, és segítsük a tagokat túllépni a faji felsőbbrendűségen. A vezetőknek kell elsőként nyitni más kultúrák felé, megismerni azokat és kultúrákat áthidaló kapcsolatokat építeni. A lelkészeknek és a vezetőknek példát kell mutatniuk ebben, építsenek kapcsolatokat más csoportok tagjaival, és közösen munkálkodjanak vezetőikkel olyan események és programok létrehozásán, amelyeken különböző kultúrákból származó tagok együtt dicsőítik Istent, és együtt dolgoznak az Úr szolgálatában. Oktatás, ifjúsági osztály, közösségi szolgálatok, társadalmi események és sok más területen egyesülhetünk közösségben, szeretetben és szolgálatban.

Amióta csatlakoztam az Andrews Egyetem karához megvannak a lehetőségeim, hogy a világ minden tájáról érkezőkkel kapcsolatot alakítsak ki. Hiszem, hogy a lelkészeknek és az egyházterületi vezetőknek kultúraközi barátságokat kell kötniük az egyházon belül. Egy bizottság sem utasíthat vagy kényszeríthet kapcsolatépítésre, ezt mindannyiunknak önállóan kell megtennünk.

Miután ilyen egyéni személyes kapcsolatokat létesítettünk, a különböző kulturális csoportok „összekapcsolására” kell törekedjünk. Például helyi gyülekezetek, iskolák, intézmények és konferenciák szolgálhatnak erre helyszínül. De egyéni és szervezeti közösségek spontán módon nem alakulnak ki a különböző etnikai csoportok között; céltudatosan kell elhatároznunk, hogy létrehozzuk és fenntartjuk őket.

Először is, egyéni szinten, az olvasás, az utazás és talán egy másik nyelv megtanulása bizonyos szinten nyitottá tesz az adott kultúra megértésére. Vegyél részt kultúraközi kapcsolatépítő kulturális eseményeken és szemináriumokon. Ezután köss barátságot az adott etnikai csoport egy lelkészével. Vedd fel vele a kapcsolatot, találkozzatok, egyetek együtt, keressetek közös érdeklődési területeket, hívjátok meg egymás családját egy kirándulásra. Íme, néhány ötlet arra, hogyan növekedhettek az egymás iránti szeretetben. Mennyire hatékony módja ez annak, hogy megtanítsuk gyermekeinknek, hogyan tapasztalják meg a valódi közösséget. Imádkozzatok együtt (az ima hatékony eszköz a kötelékek kialakítására). Közösségi szinten, szociális, oktatási, istentiszteleti és szolgálati lehetőségek a hívők különböző csoportjai között olyan közösséget teremthetnek, amelyből kevés van, vagy egyáltalán nem is létezik.

Georgia Világkongresszusi Központ (GWCC) „esemény”

Jelenlegi munkahelyem előtt a Georgia-Cumberland Egyházterület evangélizációs csapatának tagja voltam. 2010-ben a Dél-Atlanti Egyházterület (egy hagyományosan afroamerikai egyházterület) és a Georgia-Cumberland Egyházterület (egy hagyományosan angolszász egyházterület) közös evangélizációs erőfeszítést tett, ami egy hatalmas négy napos előadássorozatban teljesedett ki, amely a Georgia Világkongresszusi Központban (GWCC) Atlantában, Georgia államban került megrendezésre. Ez az esemény néhány nappal a Generál Konferencia Ülése előtt zajlott. Mark Finley, Alejandro Bullón és Nathaniel Garcia négy estén keresztül három nyelven prédikáltak a Georgia Világkongresszusi Központban (GWCC). Ez az esemény sok éves tervező és több hónapos evangéliziációs munka tetőpontja volt. Isten kegyelméből több mint ezer személy csatlakozott az egyházhoz keresztség által.

Ahogy visszaemlékszem erre a tapasztalatra, rájöttem, hogy nem csak egy jó evangélizációs munka volt. hanem sokunk szíve és élete megtelt szeretettel és barátsággal, felülemelkedve az egyházterületi, etnikai és kulturális határokon. Kialakult a tisztelet és szeretet a Dél-Atlanti Egyházterület lelkészei, területi vezetői és tagjai iránt. Krisztus iránti szeretetünk és a lelkek elérésére irányuló közös célunk segített felismerni, hogy sokkal több közös van bennünk, mint gondoljuk. Annak ellenére, hogy egy másik kultúrából valók voltak, megtanultam bízni ezekben az emberekben, és zavarmentesen működött az egymás közötti kapcsolat és a közös szolgálat.

Akkoriban abban a kiváltságban volt részem, hogy prédikálhattam a Dél-Atlanti Egyházterület egyik gyülekezetében és több gyülekezetet is meglátogathattam az egyházterületen. Micsoda örömet tapasztaltam közös istentiszteleti alkalmaikon. melyek az enyémtől eltérő kulturális környezetben zajlottak. Ugyanakkor egy georgia-cumberlandbeli spanyol gyülekezetben is evangélizációs sorozatot tartottam.
Ismétlem, a közös munka, az evangélium hirdetése és a hármas angyali üzenet összeköt bennünket, és megtapasztaljuk, hogyan dolgozik rajtunk keresztül Isten. A közös evangélizációs munka egy módja annak, amivel multikulturális közösséget tudunk építeni az egyházban.

Különbségek áthidalása

2008-ban kutatást2 folytattam két egyházterületen a Déli Unióban, az egyik hagyományosan afroamerikai, a másik angolszász volt. Kutatásomnak részét képezte egy kérdőív, amelyet majdnem 750 tag töltött ki a két egyházterületről. A kérdőív egyik pontja arra kérte a válaszadókat, hogy egy 5 pontos skálán (az 1-es azt jelentette: egyáltalán nem értek egyet, az 5-ös pedig azt, hogy teljesen egyetértek) osztályozzák a következő állítást: „Meglátogatnám más etnikai csoport istentiszteletét, ha meghívnának rá”. A kérdőív 36 kérdéséből ez kapta a legmagasabb átlagot, 4,54-et, és statisztikailag nem volt lényeges különbség az afroamerikai, kaukázusi és karibi amerikaiak között (a három legjelentősebb etnikai csoport a tanulmányban).

Tehát sok tag készen áll arra, hogy alkalmanként részt vegyen más etnikai csoport istentiszteletén. Ez bizonyítottan jó alkalom a másik kultúrájának megismerésére, barátságok kötésére és az egyházi sokszínűség ünneplésére. Vezetőként bátoríthatjuk tagjainkat, hogy hívjanak meg más etnikumú embereket szombat délelőttönként. Sőt még egy speciális „Látogatói Napot+ is szervezhetünk, amikor a saját kulturális közösségünkön kívüli csoportra fokuszálunk – jó alkalom lehet erre, a másik közösségnek egy sajátos összejövetele vagy ünnepe. Például az Egyesült Államokban egy angolszász gyülekezet afroamerikaikat hívhat meg egy speciális szombati alkalomra, amelyen Martin Luther King Jn. napját ünneplik meg. Ez mindkét csoport számára lehetőséget adhat arra, hogy megismerjék a másik kultúrájának egyes elemeit. Ilyen körülmények között a tagok sokkal könnyebben tudnak az etnikai határokat átívelő barátságokat kialakítani és fenntartani.

Mint lelkipásztor, időnként élvezném a csereszolgálatok nyújtotta lehetőségeket. Negyedévente egyszer a kollégámmal egymás gyülekezetében prédikálnánk. Vagy néha tarthatnánk közös istentiszteletet, amit szeretetvendégség követne. Ahogy reflektálok ezeken a lehetőségeken, arra gondolok, hogy közös úrvacsorai alkalmakat is tarthatnánk. Milyen nagyszerű lehetőség ez szívbeli kötődések kialakulására és testvéri viszonyunk megerősítésére, figyelmen kívül hagyva az etnikai és kulturális különbségeinket.

Ha egy vezető komolyan gondolkozik valódi közösség létrehozásán, megfontolhatja, hogy egy olyan gyülekezetet pásztoroljon, melynek tagjai egy másik csoporthoz (etnikai, kulturális, stb.) tartoznak. Magasabb szervezeti szinten, két, etnikailag különböző egyházterület tudatosan szervezhet kevert etnikumú gyülekezetet, melynek magcsoportját mindkét terület lelkészei és tagjai alkothatnak. Ehhez gondos tervezés és a kényes kérdések kidolgozása szükséges (például, hova fizetik a tizedet?). A multikulturális gyülekezeteknek komoly kihívásokkal kell megküzdeniük, hogy sokszínűségüket fenntartsák; de az egyházterületek közötti együttműködéssel határozottan jelezhetjük, hogy komolyan gondoljuk a valódi közösség kérdését.

A demográfiai és bevándorlási minták miatt növekszik azon adventista gyülekezetek száma, melyek több etnikai csoportból állnak. Ezeknek a gyülekezeteknek nagyszerű lehetőségeik vannak valódi közösség építésére, de a vezetőknek oda kell figyelniük, hogy a kulturális sokszínűséget fenntartsák. Ha ez nem történik meg, akkor az egyik kultúra dominánssá válik. Ez pedig súrlódásokat okozhat, sőt a másik csoport tagjainak távozásához, s így a gyülekezet egykultúrájúvá válásához vezethet.

Kitartó munkával e gyülekezetek a valódi közösség élő példájává lehetnek. A siker kulcsa egy olyan vezetői csoport, akik a különböző csoportokat, istentiszteleti stílusokat és egyéb tevékenységeket képviselnek, amelyek minden egyes gyülekezeti tagnak a szükségleteit kielégítik.3

A tolerancián túl

Bár sok intézményünknek és szervezeti egységünknek vannak pozíciói vagy tisztségei, amelyek faji sokszínűséget tűkröznek, vezetőinket tovább kell képeznünk a sokszínűségről és arról, hogyan kerülhetik el más kultúrák megsértését. Hogy fejlesszük és gyarapítsuk a valódi közösséget, túl kell lépnünk a tolerancián a gyülekezeteinkben levő különböző csoportok valódi elfogadása és „ünneplése” irányában kell erőfeszítéseket tennünk. Ennek legjobb módja az egyéni és közösségi szintű valódi kapcsolatok kialakítása.
Közösségünkben elsőbbséget kell élvezzen ez a kérdés. Túl kell lépnünk a szavakon a cselekvés és azon elhatározás felé, hogy jelentős erőfeszítéseket teszünk, miközben azt a valódi közösséget építjük, amiről Pál a Galáciai levél 3. fejezetében ír.

A Hetednapi Adventista Egyház Észak-Amerikában, Európa egyes részein, Ausztráliában és másutt egy színesebb kulturális közegben találja magát, mely értékeli a multikulturalizmust és ünnepli a sokféleséget. Sok fiatal e hatás alatt állva küzd, amikor etnikai megosztottságot lát a gyülekezetben, ami zavart okoz és kétséget hoz felszínre a közösséghez való viszonyukban. Olyan komolyan és elszántan kell foglalkoznunk ezzel a helyzettel, amelyre a múltban még nem volt példa. Az ilyen erőfeszítés rendkívül mély, pozitív hatással lesz az egyházra és küldetésünk teljesítésére.

Ahogy világegyházunk vezetői megújulásra és reformációra szólítanak bennünket, lehetséges, hogy ha tudatosan hangsúlyt fektetünk a valódi közösség építésére, ez kulcsfontosságú lehet abban, hogy elhozza azt a megújulást és reformációt, amire minden bizonnyal szükségünk van.

David Penno PhD


 

HIVATKOZÁS

1. Jürgen Moltmann, The Crucified God: The Cross of Christ as the Foundation and Criticism of Christian Theology (A megfeszített Isten: Krisztus keresztje a keresztény teológia alapja és kritikája) (New York: Harper & Row, 1973), 28.
2. David Penno, An Investigation of the Perceptions of Clergy and Laity Concerning Race-based Organizational Segregation in the Southern Union Conference of Seventh-day Adventists (Andrews University: PhD Dissertation, 2009), 193, 111.
3. Curtiss Paul DeYoung, Michael O. Emmerson, George Yancy, and Karen Chai Kim, United by Faith: The Multiracial Congregation as an Answer to the Problem of Race (Hit által egyesítve: A soknemzetiségű közösség mint válasz a rasszizmus kérdésére) (New York: Oxford University Press, 2003), 175–179.

A valódi közösség alapja (1. rész)

Egyetemi mesterképzésem idején részt vettem egy órán, ahol a lelkészi szolgálatot teljesítő személyeket tanították arra, hogyan növekedhetnek lelkileg. Az egyik feladat az volt, hogy válasszunk egy imapartnert, majd rendszeresen imádkozzunk együtt. Isten Bent és engem úgy vezetett, hogy egymást választottuk, és néhány hétig közösen imádkoztunk. Miután a kurzus véget ért, telefonon keresztül tovább folytattuk az imákat. Mély barátság alakult ki közöttünk – amely azóta (14 éve) is tart. Ez a kapcsolat sok örömet és boldogságot hoz az életünkbe.

Ben afroamerikai, én angol-amerikai vagyok. Mi tette lehetővé két – más társadalmi hátterű – lelkésznek, hogy mély baráti kapcsolatot és bizalmat építhessen ki? A kulcs a közösség bibliai fogalmában és az egyén ebben betöltött szerepében található.

Egy új elsődleges személyazonosság

Pál a Gal 3:26-27, 29 verseiben bemutatja Isten elképzelését Jézus követőiről.

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. […]Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.”1

Pál úgy használja a \’fiai\’ szót (huioi), ahogy a spanyolul beszélők a hijos-t. A hijos a hijo (fia) többes száma. Ugyanakkor, ha a szülőknek fiaik és lányaik is vannak, e szóval (hijos) együttesen utalnak rájuk. Tehát a 26. versben Pál minden keresztényt megszólít, a nőket éppúgy, mint a férfiakat. Hitbeli kapcsolatunk Jézussal egy közösségnek, Krisztus testének a részévé tesz. A keresztség által Isten családjához csatlakozunk és a megváltás örököseivé leszünk.

Ez az igazság elsődleges fontosságú egy igazi közösség létrehozásakor, különösen az egyházban. Megérteni és megélni ezt az igazságot kiemelkedően fontos a világszéles Hetednapi Adventista Egyház számára –, melyet úgy ismernek, mint amelynek tagjai „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek” (Jel 14:6) viszik a hírt.

Róm 6:3-7 verseiben Pál leírja azt az emberek életében bekövetkező változást, amikor keresztség által csatlakoznak a hívők közösségéhez. Először, a régi én megfeszíttetik, majd új életet kezdünk. Énképünk, illetve saját etnikai, kulturális hátterünkről való véleményünk is módosul.

Gal 3:28 verse erről szól. Pál idejében a jeruzsálemi templomban három udvar volt: egy a pogányoknak, egy a zsidó nőknek és egy a zsidó férfiaknak. Az épület struktúrája eleve magában hordozta a kirekesztés lehetőségét. Ebben a szövegkörnyezetben Pál azt mondja, hogy „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Szándékában állt Pálnak kijelenteni azt, hogy e három különbözőség, szó szerint megszünt? Természetesen nem.
Istennek nem áll szándékában ezeket a különbségeket megszüntetni, csak új fontossági sorrendet kíván felállítani. Többé nem az etnikai hovatartozásom formálja elsődlegesen az énképemet, hanem Jézus Krisztushoz, mint Úrhoz és Megmentőhöz, az Istenhez fűződő gyermeki kapcsolatom. Krisztus testének teljes jogú tagja vagyok. Ez vagyok én legbelül. Más különbségek másodlagosak, Krisztushoz való tartozásunk alárendeltjei. Ellen White 1891-ben így ír:

A fekete férfi neve a fehér férfi neve mellé van írva az életkönyvében. Mindannyian egyek Krisztusban. Születés, helyzet, nemzetiség vagy szín se nem magasztalhatja fel, se nem alacsonyíthatja le az embert. A jellem a meghatározó. Ha egy rézbőrű, egy kínai vagy afrikai engedelmesen és hittel átadja szívét Istennek, Jézus bőrszínétől függetlenül szereti őt. Szeretett testvérének nevezi.2

Etnikai és kulturális különbözőségünk nem szűnik meg, amikor keresztényekké válunk, de elveszíti jelentőségét. Elsősorban keresztény vagyok, testvér Krisztusban és másodsorban német származású fehér személy. Leslie Pollard írja: a „keresztények számára az jelent kihívást, hogy engedjék, hogy az evangélium alakítsa ki elsődleges énképüket”.3 „Új teremtményekké” kell válnunk (2Kor 5:17) kultúra feletti azonosságtudattal.

Egy vérvonal

Pál azt írja, hogy minden ember ugyanabból a vérvonalból származik, amely az Édenből ered (ApCsel 17:26). 1 Móz 11:8 feljegyzi, hogy Isten szétszórta az embereket a földön, nyelvük összezavarásával kényszerítve őket, hogy elváljanak egymástól és más-más helyen telepedjenek le. Ez a földrajzi elszigeteltség idővel lehetővé tette a fizikai és kulturális változatok kifejlődését.

A XIX. és a kora XX. században nyugati tudósok gyakran három vagy négy emberfajtát különítettek el: kaukázusi, mongoloid, néger és ausztraloid.4 Később számos más változatot különböztettek meg. Ezeket a kategóriákat a vélt fizikai különbségek határozzák meg. A legújabb genetikai tanulmányok azonban kimutatták, hogy biológiailag, genetikai szinten minden ember közeli rokon. A Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institutes of Health) szerint a földön élő bármely két személy között a genetikai különbség csak 0,1 százalék.5 Gyakran több hasonlóság van két, különböző etnikai csoportból származó személy között, mint ugyanazon csoport egy-egy tagja között. „A kutatási eredmények folyamatosan azt mutatják, hogy az emberi genetikai variációk mintegy 85 százaléka létezik a népességcsoportokon belül, míg a népességcsoportok között a variációknak csupán 15 százaléka van jelen.”6

A melanin, ami az emberi bőrt sötétebbé teszi, az igazi albínókon kívül minden emberben jelen van. Csupán a bennünk lévő mértéke változhat. Ha egy fekete és egy fehérbőrű gyermeket vállal, unokáik bőrszíne genetikailag nem megjósolható.7 Elsősorban a kultúra, és nem a biológia választ el minket.

A kultúra meghatározása

De mi a kultúra? Kraft szerint

…a kultúra két szinten létezik: viselkedésbeli és világnézeti szinten. Minden ember szívében alapvető elképzelések, értékek, kötödések rejlenek, amelyeket az emberek értelmeznek, és a szerint viselkednek. Ezeket az elképzeléseket, értékeket és kötödéseket hívjuk világnézetnek.8

Hiebert azt mondja, hogy „a világnézet a valóság természetéről való alapfelvetés és az élet szentségéről alkotott elképzeléseken alapul. Ezek megkérdőjelezése az élet alapjainak a kétségbevonását jelenti. Az emberek viszont mély érzelmi reakciókkal elutasítják az ilyen kérdések kétségbenvonását.”9 Különbözünk a világnézet és a viselkedés szintjét, ami gyakran, az egyházunkban is egymás közötti konfliktusokhoz vezet. Ez az, amiről Pál Gal 3:26-29 verseiben ír.

És hogyan sajátítjuk el a kultúrát? Nem örökölhető. A gyermekek kultúra nélkül születnek.10 Ennek okáért, ha jamaikai szülők gyermeke Chicagóban születik, ám azonnal Beijingbe, Kínába költözik, ahol kínai szülők nevelik fel saját etnikai és kulturális közegükben, a gyermek kulturálisan kínai lesz. Kínaiul fog beszélni, a kínai kultúrában fog élni és úgy látja majd a világot, mint a többi kínai. Egyesek, amikor áttelepednek egy másik országba vagy régióba sikeresen megváltoztatják kultúrájukat.11 A kultúrát rendszerint családunktól, közeli barátainktól, szüleinktől vesszük át, de a televízió és az internet is meghatározó szerephez jut.

Együtt a küldetésben

A II. világháborúban édesapám az Egyesült Államok hadseregében szolgált a nehézbombázó legénység tagjaként. 1944 októberétől 1945 áprilisáig alakulata 13 harci bevetésen vett részt a megszállott Európa felett. Arra emlékszik, hogy legalább egy ilyen bevetésen \\\\\\\’Tuskegee\\\\\\\’ vadászpilóták kísérték bombázó repülőszázadukat. A \\\\\\\’Tuskegee\\\\\\\’ pilóták az Afroamerikai Légierő harci egységeként szolgáltak az európai hadszíntéren a háború alatt. Arról voltak híresek, hogy soha egyetlen vadászbombázójukat sem veszítették el miközben kísérték a nehézbombázást végző alakulatokat. Tehát legalább egy küldetésen, amikor a B-24-esével az ellenséges légtérbe repült, édesapám az eget kémlelte. Keze a .50-es kaliberű géppuskán nyugodott, tekintete a fényes P-51-es vadászgépekre siklott, ahogy azok a bombázó alakzatban repülő nehézbombázok fölött, jellegzetes vörös farkuk a \\\\\\\’Tuskegee\\\\\\\’ pilóták ismertetőjegyével, repültek. Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy fekete pilóták ültek azokban a vezetőfülkékben. Csak az számított, hogy a „Musztángok”-kal repülő férfiak bajtársai voltak, akik készen álltak életük árán is megvédeni őt. Bajtársi közösségtudatuk semlegesítette az etnikai különbözőségüket.

Számunkra, akik közös küldetéssel rendelkezünk, egyértelmű üzenete kell legyen ennek a történetnek.

Viszonyulásunk megváltoztatása

Azt, hogy hogyan viszonyulunk egy más kultúrájú személyhez, nagymértékben befolyásolja, miként határozzuk meg őt és önmagunkat. Egyesek az alábbi skálán rajzolták meg az egyén vagy a csoport reakcióját egy más kultúrájú személlyel szemben: idegengyűlölet, erőszakos asszimiláció, faji felsőbbrendűség, szegregáció, elfogadás és ünneplés.

Az idegengyűlölet egy adott kulturális csoporton belül lévő személy teljes elutasítása. A faji felsőbbrendűség tartalmazza azt a feltevést, hogy az én kultúrám az elfogadott, az összes többi viszont elvetendő. A szegregáció megengedi, hogy bizonyos fokig a másik kultúra is érvényesüljön, de el kell különülnie a dominánstól, amennyire csak lehetséges. Más kultúrák elfogadása magában foglalja azok érvényesülését és a dominánssal egyenlő módon való működését. Ez egyfajta tolerancia. Semmi több.

Ezzel szemben más kultúrák „ünneplése” túlmutat a tolerancián vagy elfogadáson. Valójában örömet és boldogságot jelent más kultúrák megtapasztalása. Például szeretjük enni az ételeiket, énekelni az énekeiket, szeretünk részt venni a dicsőítéseikben, és szívesen beszéljük a nyelvüket. Munkám során ezt egy atlantai ghánai gyülekezetben tapasztaltam meg. Abban a kiváltságban volt részem, hogy három éven át a gyülekezet megalakulásának a folyamatát lelkészként végigkísértem. Ottlétem alatt élveztem testvéreimmel és a Krisztussal való közösséget – mely az egyedülálló istentiszteletükben, zenéjükben, ruházkodásukban és ételeikben nyilvánult meg. Még a lelkészi hivatali időm lejárta után is, visszatértem, hogy élvezzem közösségüket és a közös istentisztelet örömét.

A valódi, örömteli közösség alapja a Jézus Krisztussal való kapcsolat, ami lehetővé teszi számunkra, hogy megtanuljuk „ünnepelni” egymást kulturális, társadalmi és nemi különbözőségeinkben. Ahogyan erősödik Jézussal való kapcsolatunk, örömteli, őszinte és valódi közösséget alakíthatunk ki. Jézus ezért az egységért imádkozott. Ez a fajta közösség mágnesként működik, hitetleneket vonz Krisztushoz. Ellen White arról írt, hogy „az egység titka a Krisztusban hívők egyenlőségében található. Minden szétválás, viszály és különbség oka a Krisztustól való elszakadás”.12 (saját fordítás)

Iskolázottsági fok, társadalmi-gazdasági helyzet, etnikai, kulturális hovatartozás, nyelv, nemzetiség, családtörténet, hírnév, eredmények, nem, bőrszín, fizikai tulajdonságok – mindezt felváltja Krisztusban való egységünk. Ez az elsődleges meghatározása énképünknek és ez az alap szüntet meg köztünk minden különbséget.

A sorozat második részében azt nézzük meg, hogy a lelkészek és egyházi vezetők hogyan tudják tagjaikat és gyülekezeteiket valódi közösséggé formálni, felülemelkedve az etnikai és kulturális különbségeken.

David Penno PhD


 

HIVATKOZÁS

1. Minden bibliai idézet a Magyar Biblia Tanács (1992) fordításból való.
2. Ellen G. White, A Déli Munka (The Southern Work) (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1898), 8.
3. Leslie Pollard, A különbözőség elfogadása (Embracing Diversity) (Hagerstown, MD: Review and Herald, 2000), 19.
4. Elizabeth Prine Pauls, “Culture Area,” accessed January 17, 2011, http://www.britannica.com/EBchecked/topic/146313/culture-area/274925/Innovation-and-diffusion-particularismand-relativism, paragraph 9.
5. National Institutes of Health (Nemzeti Egészségügyi Intézet), “Understanding Human Genetic Variation,” (Az emberi genetikai sokszínűség megértése) accessed January 17, 2011, http://science.education.nih.gov/supplements/nih1/genetic/guide/genetic_variation1.htm, paragraph 15.
6. National Institutes of Health (Nemzeti Egészségügyi Intézet), “Understanding Human Genetic Variation,” (Az emberi genetikai sokszínűség megértése) paragraph 17.
7. Ken Ham, Carl Wieland, and Don Batten, One Blood: The Biblical Answer to Racism (Egy vérvonal: A Biblia válassza a rasszizmusra) (Green Forest, AR: Master Books, 1999), 58–68.
8. Charles H. Kraft, Anthropology for Christian Witness, (Maryknoll, NY: Orbis Books, 2003), 11.
9. Paul G. Hiebert, Missiological Implications of Epistemological Shifts: Affirming Truth in a Modern/Postmodern World, (Harrisburg, PA: Trinity Press International, 1999), 84.
10. Stephen A. Grunland and Marvin K. Mayers, “Enculturation and Acculturation,” accessed January 17, 2011, http://home.snu.edu/~HCULBERT/encultur.htm, paragraph 9.
11. Grunland and Mayers, “Enculturation and Acculturation,” paragraph 47.
12. Ellen G. White, Selected Messages, vol. 1 (Válogatott Bizonyságtételek 1. köt.) (Washington, DC: Review and Herald, 1958), 259.