“Itt vagyok, engem küldj!”

Ez a lelki megújulást elősegítő igehirdetés-sorozatunk utolsó alkalma. Hálás szívvel hallgattam a hétközi kiscsoportos alkalmakon, vagy a bibliatanulmány előtt elmondott tapasztalataitokat. Nagyszerű látni és tapasztalni, hogy szerető Istenünk fel tud, és fel is akar használni bennünket.

Úgy indultunk el, hogy egy jól ismert utat végigjárva, szeretnénk újra megtalálni az első szeretet lángját. Istenre bíztuk magunkat, hogy tegye meg Ő a csodát, mert a megújulás lehetséges – ott ahol Isten akarja, akkor, amikor Isten akarja, és úgy ahogy Isten akarja. Azt mondtuk, hogy nem rövidtávú, felszínes és gyors változást remélünk, hanem egy tartós lelki újjáéledésért küzdünk. Megerősítjük a helyes istenképet, az üdvösségről szóló tanítást, és a lelki növekedéshez szükséges eszközök rendszeres használatát. Mindezt nem magunkért, a saját üdvösségünkért, hanem azért, hogy alkalmas eszközök legyünk Isten kezében.

Ma délelőtt azért imádkozom, hogy bárcsak hallanánk meg Isten személyes és időszerű hívását az életünkben. Nem mindnyájunkat hív ugyanarra a feladatra, de mindnyájunkat hív a szolgálatra. Ézsaiás tapasztalatával kezdtük a sorozatunkat, így térjünk vissza erre, az igehirdetés kiindulópontjaként. „Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!” Ésa 6:8.

Ézsaiás életében hatalmas változás történt. Az alacsony önértékelésű és vonakodó próféta készségesen válaszolt a kihívásra. Nem azért, mert végre egy jó ajánlatot kapott, hanem mert Isten volt az, aki mielőtt megszólította, felkészítette őt a válaszra. Az ő dolga csupán az volt, hogy meghallja, és hittel, engedelmes szívvel válaszoljon.

Pontosan így van velünk is. Ha hétről-hétre meghoztuk a döntésünket, akkor ma nekünk is meg kell hallani az Úr szavát. A válaszhoz hitre és bátorságra van szükségünk. Ahogy megtesszük az első lépést, Isten megnyitja előttünk az utat.

Élő víz vagy sótartó?

Mindnyájunkat hív, mert kereszténynek lenni, küldetést jelent. Az apostoli gyülekezet életében azt látjuk, hogy Krisztus elfogadása egyenlő volt azzal, hogy tanúkká váltak. A kereszténység nem öncélú vallás, de az adventizmus még inkább nem az.

A szentföldi utunk sok-sok nagyszerű élménye közül az egyik legmegragadóbb volt, a Jordán völgyén tett utazás. A híres bibliai folyó táplálja a Galileai tengert (valójában egy kis tó), majd átfolyva rajta, a Holt tengerbe ömlik. Ez utóbbi név onnan ered, hogy ebből a tengerből nem folyik tovább a víz.

Megdöbbentő a különbség a két tenger élővilága és környezete között. A Galileai tengerben és a partjain lüktet az élet. Az állat- és növényvilág hatalmas áldást nyer egy olyan térségben, ahol az élő édesvíz kincset ér. A Holt tenger környékén viszont egészen más világ fogad bennünket. Kopár sziklák, mintha csak a Holdon járnánk, és a tengerben pedig semmi jele nincs az életnek. Persze nagyszerű élmény, hogy a felszínen tart a víz és akár újságot is olvashatunk a tetején fekve, sőt a partján kicsapódó sókristályok is gyönyörűek. De hol van az élet?

A Jordán folyó mindkét tengerbe belefolyik, akkor mégis mi a különbség? A titok megfejtése, hogy a Galileai tengerbe nem csak belefolyik a víz, hanem tovább is adja azt, míg a Holt tenger csak végállomás. A forró sivatagi időjárásban elpárolog, mielőtt kifolyhatna, de nem is tudna hova, mert túl mélyen fekszik ahhoz. Csak kapja a vizet, de soha nem adja tovább. A vize értékes ásványokkal van tele, csak éppen nem alkalmas az életre.

Ugyanez a helyzet velünk is. A lelki életünk csak akkor maradhat fenn, ha továbbadjuk az élet vizét, amit Isten önt az életünkbe. Csak akkor maradhatunk frissek és élettel teltek, ha továbbadjuk, amit kapunk. Egyik kezünket nyújtsuk Isten felé, a másikat pedig a világ felé. Arra hívott, hogy csatornák legyünk. Közvetítenünk kell az áldásait.

A gyülekezet nem válhat egy nagy sótartóvá. Értékes, csak éppen élet nincs benne. Nem magunkért vagyunk. Nem csupán azért, hogy jól érezzük itt magunkat, hogy hetente kikapcsolódjunk, hanem hogy bárki otthonra találhasson. Egy követhető utat kell mutatnunk, olyat, amelyen mi is járunk, így hitelesen mondhatjuk, hogy működik.

Mondd el, mit tett Isten veled!

Nem az a célom most, hogy missziós módszerekről adjak képzést, hanem az, hogy késztessek. Rádöbbentsen arra, hogy az Istennel való kapcsolat nem öncélú, hanem másokért, és a küldetésért van. Mégis, meg kell említenünk a legegyszerűbb és legeredményesebb módszert, amit maga Jézus Krisztus ajánlott.

Márk evangéliuma leírja, hogy Jézus a Galileai tenger keleti partján egy ördögtől megszállt embert gyógyított meg (Mk 5:1-20). A csoda nem mindenkinek jött jól, mert a kondások munka nélkül maradtak. A megrémült emberek (akik nem élték át a csodát) kérték, hogy távozzon el a vidékükről, de a tisztátalan lélektől megtisztított ember mást szeretett volna. Jézus mellett akart maradni. „Ő azonban nem engedte meg neki ezt, hanem így szólt hozzá: Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled és hogyan könyörült meg rajtad. Az pedig elment, és hirdetni kezdte a Tízvárosban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus, amin azután mindenki csodálkozott” Mk 5:19-20. Mondd el, mit tett az Úr veled! – kérte a megtisztultat. Ki képesítette erre a feladatra? Hogyan vált alkalmassá? Senki, csak az, amit az Úr tett vele; arról beszélt.

Mond el, mit jelent számodra, hogy megismerted Jézus Krisztust! Beszélj arról, hogy miként dolgozik Isten az életedben! Fogalmazd meg, hogyan segíti az életedet a sok megszerzett bibliai ismeret! Éreztesd meg, hogy miért jó imádni Istent! Ezekről olyan egyszerű szólni, ha van miről beszélni. Jézus azt mondta: Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” Lk 6:45.

Jézus küldetése – „azért jöttem”

Beszélj arról, hogy miért jött Jézus erre a földre. Jézus háromszor is elmondja, hogy „azért jöttem.” A három vers nem csak ismétli, nyomatékossá teszi Jézus küldetésnyilatkozatát, hanem annak különböző aspektusairól is beszél. Három különböző, de egymást kiegészítő gondolatról van itt szó. Nézzük meg, hogyan világítják meg ezek a versek Jézus küldetésének a lényegét.

a)  Jézus testet öltése „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról Jn 18:37.

Jézus azt mondja, azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Jézusban Isten jelent meg a földön, láthatóvá vált; élő tapasztalattá vált; általa tudjuk, hogy milyen Isten – tehát általa tudjuk végre az igazságot. Jézusban Isten jött közel, és hiteles formában. Nem kell többé bizonytalankodnunk, hogy milyen Isten, hogyan viszonyul hozzánk, és mit akar tenni velünk.

b)  Isten erejének a közvetítése„Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenekJn 10:10.

Másodszor Jézus azért jött, hogy Isten erejét közvetítse az ember számára. Isten úgy teremtette az embert, hogy életet lehelt bele, de a bűn következtében a halál lett a sorsunk. Nem tudunk teljes életet élni, hacsak nem állít helyre bennünket. A bőség természetesen nem azt jelenti, amit sok ember ért alatta – a fizikai szükségletek felesleges szinten való élvezete – hanem az élet teljességére utal (testi, lelki, szellemi és szociális jólét).

Jézus azért jött, hogy az élet ajándékát adja, ami nem csupán a puszta létet jelenti, hanem ezzel együtt mindazt, ami azt boldoggá és kellemessé teszi. Maradandóan boldoggá és kellemessé pedig csak Isten Lelkének a jelenléte teheti az életünket. Vissza kell kapnunk valamit, ami a bűnesetkor eltűnt az életünkből, ami nélkül ürességet érzünk, és múlandóságot tapasztalunk.

c)   A helyreállítás közvetítése„Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem Jn 12:47.

Harmadszor, Jézus a küldetéséről szóló önvallomásban azt mondja, azért jöttem, hogy a világot megmentsem. Helyreállítani, visszaállítani, mert a bűn következtében, a világunk menthetetlenül a pusztulásba rohan.

Jézus csodái, a helyreállítás jelei voltak. Általa reményt kapott a világ, hogy újra tökéletes harmóniába kerülhet. Vége lehet a természet felbomlásának, az önpusztításnak, a betegségnek és a halálnak. Főképpen vége lehet annak, ami a romlást generálja.

Mi volt ez? Amikor az első ember engedetlen lett, bűntudat ébredt benne, és az ebből következő irracionális reakciók következtében, egyre jobban belegabalyodott a bűnbe és menthetetlenül csúszott lefelé. A folyamat megállítása, a bűnbocsánat által valósult meg. Az ember nem tudta volna magát megmenteni.

Jézus küldetése tehát – a saját vallomása szerint – hármas: Isten öltött testet Benne, hogy megismerjük az igazságot Róla; azért jött, hogy Isten ereje újra elérhető legyen az ember számára és teljes életet élhessen; és azért, hogy bűnbocsánatot hirdetve, helyreállítsa a világot, megmentve a pusztulástól.

A mi küldetésünk: „ahogyan engem elküldött…”

Milyen viszonyban van Jézus küldetése a mi küldetésünkkel? Jézus azzal kezdi, hogy ahogyan engem elküldött az Atya, úgy küldelek titeket. Tehát a küldetésünk megértéséhez, Jézusnak az életét és szolgálatát kell tanulmányoznunk. A három aspektus itt is megtalálható.

a)  Úgy küldelek titeket – „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket” Jn 20:21.

Az első dolog, amit Jézus megbízásában olvashatunk a megbízásból, az a párhuzamosság. Ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek el én is titeket. Isten testet öltött Jézusban, az egyházban pedig Jézus ölt testet. Más szóval, a küldetésünk egy testet öltött misszió.

Az egyháznak a világgal kapcsolatos beállítottsága, sajnos, többnyire két, téves pályán mozog. Ítélgető elszigetelődés vagy védekező elkülönülés. Az előbbi nem más, mint folyamatos ítéletet hirdetni, ostorozni és fölényeskedni. A másik pedig, egy elérhetetlenül zárt kultúrává tenni a közösséget, ahova nem juthat be fertőzés, hiszen kulturális átnevelés és beavatás nélkül senki sem kerülhet be oda.

Jézus példája egy harmadik megközelítésre hív minket. Egy testet öltő misszióra, arra, hogy Krisztust ábrázoljuk ki a tevékenységünk által. Nem hasonulni, de azonosulni a világgal. Nehéz és veszélyes út ez, de csak ezen követhetjük Jézust. A világban, de nem a világból. Sóként belekeveredni a világba, de nem ízét vesztve asszimilálódni, vagy a sótartóban maradni.

Csak így tudjuk hiteles formában bemutatni Istent. Sokan egy torz istenképet utasítanak el, és elfogadnák Őt, ha végre valaki hitelesen bemutatná számukra.

b)  Vegyetek Szentlelket! – „Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” Jn 20:22. 

Jézus a megbízás kapcsán egy különös dolgot tett. Rájuk lehelt, és azt mondta: vegyetek Szentlelket. Mi jut eszükbe erről a képről? A teremtés története. Isten az, aki életet adhat belénk.

A funkcionalista gondolkodás szerint, Istennek a kezünk munkájára kell lehelnie. Tudjuk, hogy mit kell tennünk, mit és hogyan akarjuk – elkészítjük a stratégiát, csak Isten leheljen bele életet. A Jézus7 sem lehet egy jól megtervezett stratégia szerint felépített program, amit Istennek kötelessége megáldani, hanem egy olyan keret, amelyben teret adunk Istennek, hogy felhasználjon.

Az ember mindig is próbálkozott teremteni. A kukoricaszem tökéletes volt, csak nem csírázott ki. Dolly, a klónozott bárány, túl hamar megöregedett. Ez a próbálkozás az egyházban sem működik. Életet az élet forrása teremthet. Isten hatalmát befogadni, nem pedig felhasználni lehet.

Jézus ezzel a szimbolikus cselekedettel, a küldetésünk természetfeletti voltát hangsúlyozta: Isten az, aki cselekszik; a mi szerepünk Isten erejének közvetítése. Isten hatalmának a csatornái vagyunk. Csak a Szentlélek teremthet újjá és ruházhat fel erővel!

c)   Akiknek megbocsátjátok – „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak” Jn 20:23.

A küldetés és a felszerelés után, végül Jézus a szolgálat tartalmáról is beszél. Helyreállítás és gyógyítás, hatalommal. A bűnbocsánatnak hatalmas szerepe van ebben. Jézus ezt közvetítette, mert ez volt a küldetése, és ezt bízta ránk is. Amikor az angyal bejelentette Jézus születését, akkor azt mondta: „ő szabadítja meg népét bűneiből.” Az itt használt „sozo” szó, nem csak szabadítást, hanem eredetileg gyógyítást jelent. Jézus szabadítani, gyógyítani, helyreállítani jött. Ezt bízta ránk is.

Jézus első tanítványai meggyógyult gyógyítók voltak. Hitelesen tudtak beszélni a helyreállításról, mert megtapasztalták a saját életükben. Ennek van ereje ma is – megosztani a gyógyító tapasztalatot. Elmondani, hogy mit jelent számunkra Isten helyreállító, bűnbocsátó kegyelme.

Krisztus küldetése a mi küldetésünk. Testet öltött, Isten erejét közvetítette, és bűnbocsánat által helyreállított. Ezt bízta ránk is. A világban, a Szentlélek ereje által, bűnbocsánatot közvetíteni. Jézus mindezt úgy tette, hogy szerette ezt a világot!

Ézsaiáshoz hasonlóan, mi is meghallhatjuk az Úr hangját: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Van-e hited és bátorságod engedelmesen válaszolni? Küldetésünk Jézus küldetésének folytatása, Jézus erejével és meghatalmazásával.

Válaszoljunk erre a hívásra mi is: „Itt vagyok, engem küldj!” Van itt valaki, aki kész ezt elmondani? Imádkozzunk azért, hogy Krisztushoz hasonlóan, megtanuljuk szeretni az embereket. Ne a sikert, vagy a jutalmat, hanem a világot.

Egy alkalommal egy fiatalember elment William Booths[i] emlékművéhez, és arra a hatalmas megújulásra gondolt, amit ennek az áldott életű embernek a segítségével művelt Isten. Ráhajolt az emlékműre és így kiáltott: „Uram, tedd meg még egyszer!” Legyen ez a mi imádságunk is az előttünk álló Jézus7 idején!

Imádkozzunk!

 

 


[i] William Booths (1829-1921) brit metodista lelkész, az Üdvhadsereg alapítója és első tábornoka.

“Bár tudnám, hogy hol találom Istent!”

Igeszakasz: Jób 23:3-5

Hetek óta azzal a hittel idézzük a zsoltáros felkiáltását – „Istenünk, újíts meg bennünket!” -, hogy miközben próbálunk elmerülni a lelki megújulás eszközeinek tanulmányozásában, Isten megteszi azt, amire egyedül Ő képes: új lelkesedést és látást ébreszt bennünk, hogy hitelesen emelhessük fel Krisztust a környezetünk előtt. Bizonyára a hétközi kiscsoportos imaközösségekben volt alkalmunk személyes kérésekkel is odafordulni Istenhez, ill. voltak megosztható tapasztalataink is. A Jézus7 program egy nagyszerű keretet biztosít arra, hogy Isten mindnyájunkat felhasználhasson, de engednünk kell, hogy ezt Isten tegye, ott ahol akarja, akkor, amikor akarja, és úgy, ahogyan akarja.

Ismételjük vissza egy-egy mondatban az elmúlt négy alkalommal megtett utat! Először a helyes istenkép átformáló erejéről beszéltünk, majd a kegyelemből nyert üdvösség örömével folytattuk. Azután a formáló közösség ajándékáról tanultunk, legutóbb pedig a bibliatanulmányozás áldásával foglalkoztunk.

A mai témánk az imádság hatalmáról szól. Alapigeként Jób szavait idézzük, amely az imával kapcsolatos személyes küzdelmünket is visszatükrözheti: „Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig, eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem” Jób 23:3-5.

Néhány héttel ezelőtt, a Dunamelléki Egyházterület lelkészeinek csoportjával, a Szentföldön jártam. Az egyik legmélyebb élményt a szombati úrvacsorai alkalom jelentette. Jeruzsálemben van egy kert, amelyben egy ókori sziklasírt találtak, amelybe – a tudósok egy része szerint – Krisztus lett eltemetve. Miután megnéztük a sírt, leültünk a kert egyik csendes sarkában, hogy úrvacsorai közösséget formáljunk. Mindnyájunk előtt ott lebegett a mondat, amit a sziklasír ajtaján olvastunk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt” Lk 24:5-6.

A nagy világvallások alapítóinak teste elporladt, és csak a maradványaikat tisztelik. Krisztus sírja azonban üres! A keresztény hit egyedüli minden más vallás között, mert egy élő Istent imádunk! Nem hitvallásokra, vagy bölcs mondások összességére alapozzuk hitünket. Nem élettelen fa- és kőbálványokat imádunk, mint a pogányok. A mi Istenünk él! Krisztus feltámadt! Bármikor megszólíthatjuk, és odafordulhatunk Hozzá.

Az imádság hatalmáról beszélve, először szeretnék felvázolni néhány kihívást, amivel napról-napra szembe kell néznünk, majd pedig túllépve a megszokott kérés-hálaadás paradigmán, próbáljunk úgy tekinteni az imára, mint Isten megismerésének és a lelki szomjúságunk megelégítésének eszközére.

Az imaélet kihívásai

Valljuk meg, hogy komoly kérdéseink vannak az imádsággal kapcsolatban. Az imádság nem mindig működik úgy, ahogy elvárnánk. Bár valljuk, hogy egy élő Istenben hiszünk, aki létezik és szeret bennünket, de gyakran úgy találjuk, hogy nem válaszol az imáinkra. Ki az, aki emlékezik közülünk arra, hogy egy imára konkrét választ kapott? Meglepő, hogy milyen nehéz ilyet találni.

Mivel nem a megválaszolatlan imákban hiszünk, ezért körültekintően racionalizáljuk csalódásunk okát. Azt mondjuk: „Időnként Isten azt mondja IGEN, időnként azt, hogy NEM, időnként pedig, hogy VÁRJ”. Vagy azt mondjuk: „A válasz nem mindig úgy jön, ahogy várjuk.” vagy „Csak akkor válaszol igennel, ha megegyezik akaratával.” De a csalódások következtében egyre gyanakvóbbakká válunk. Mivel sokszor „leégtünk”, így rutinszerűen folytatjuk ugyan az imádkozást, de kéréseink egyre általánosabbak lesznek, és nem várunk konkrét feleletet.

A másik nagy problémánk az imával kapcsolatban, a bűn. Azt tanultuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket. Valahányszor hívjuk Őt imában, az ördög készen áll egy egész lista érvvel, hogy miért felesleges fárasztanunk magunkat.

Isten hallgatagsága az egyik legnagyobb problémánk ima közben. A hatékony és az erőtlen ima között úgy teszünk különbséget, melyikre érkezett válasz. Tudjuk, hogy Isten mindenütt jelen van és mindent hall. Amikor azt állítjuk, hogy hallja imánkat, feleletet is várunk Tőle. Bár igaz, hogy az ima elsődleges célja a kommunikáció és nem a válaszok, de a kommunikáció egy kétirányú utca. Ha beszélünk valakivel egy fontos dologról és nem reagál semmit, azt kérdezzük: „Idefigyelsz egyáltalán?”  Természetes tehát, hogy Istentől is választ várunk. A válasz azonban nem csak a kéréseink teljesítése lehet. Isten másképpen is válaszolhat. Amikor azt kutatjuk, hogy miért nem kapunk mindig olyan választ imánkra, amilyet elvárunk, nem vagyunk egyedül.

Olvastuk Jób sirámait, de pl. Dávid is küzdött ezzel a kihívással: Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass, és ne légy tétlen, Istenem!” Zsolt 83:2. Emellett fülünkben csenghet Jézus Krisztus kiáltása is: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mk 15:34. Így, ha azt tapasztaljuk, hogy Isten időnként nem válaszol imánkra, akkor egy jó társaságban vagyunk.

Lehetséges, hogy Isten jobban szeretne válaszolni, mint gondoljuk? Hogyan kezeljük azokat az alkalmakat, amikor Isten csendben marad? Mit akar elmondani nekünk azzal, hogy csendben van? Ezekre a kérdésekre mind választ szeretnénk kapni.

Az ima, mint Isten megismerésének eszköze

Figyeljük meg, hogyan bánik Isten azokkal, akik barátai és azokkal, akik nem: Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” Mt 5:44,45. Megéri ezek után imádkozni?

Isten lehetne személyválogató ajándékainak kiosztásában, de általános szabályként azt adta, hogy mind a nap, mind az eső egyformán éri az istenfélőket és a gonoszokat is. Így megfogalmazhatunk egy rövid tételt: Isten ad áldásokat mind a jóknak, mind a gonoszoknak.

Jeremiásnak komoly kérdései voltak emiatt: Igaz vagy, Uram, ha perlek is veled. Hadd beszéljek veled mégis az igazságszolgáltatásról! Miért szerencsés a bűnösök sorsa? Miért boldogulnak mind, akik csalárdul élnek? Elültetted őket, gyökeret is vertek, fejlődnek, gyümölcsöt is hoznak” Jer 12:1-2. Jeremiás elégedett volt Isten válaszával, de mégis azt szerette volna, hogy körültekintőbb legyen áldásainak és ítéleteinek osztásában.

A zsoltáros nem csak azt ismerte fel, hogy Isten kész megáldani az ellenségeit is, hanem, hogy barátai időnként kevesebb áldást kapnak az ellenségeinél. Ez a felismerés, majdnem a hitének elvesztésével járt (Ld. Zsolt 73:1-14).

Isten ad áldásokat és előmenetelt azoknak is, akik gyalázzák a kegyelmét. Ugyanakkor gyermekei, akik imádságban kérnek Tőle, időnként elutasítást tapasztalnak. Bármennyire zavar bennünket ez a tény, a tapasztalat azt igazolja, hogy ez az igazság. Így egy másik tételt is leszögezhetünk: Sok jó dolog történik veled, annak ellenére, hogy nem imádkozol; és sok rossz dolog történik veled, annak ellenére, hogy imádkozol.

Időnként kísért bennünket az a gondolat, miszerint Isten az igazságunkért áld meg minket. Amikor azonban felismerjük, hogy megigazulás egyedül Krisztusba vetett hit által lehetséges, és felismerjük, hogy csak az Istennel való személyes kapcsolat által szentelődhetünk meg, ez átformálja gondolkodásunkat. Arra a következtetésre jutunk, hogy a barátságunkért áld meg Isten. Amikor viszont azt tapasztaljuk, hogy ellenségeit is megáldja, teljesen összezavarodunk.

Azt mondják, hogy Abraham Lincoln kegyelmes volt ellenségeihez, ezért valaki, aki erősebb kezűnek szerette volna látni, megkérdezte tőle: Miért nem pusztítod el az ellenségeidet? Ő úgy válaszolt: Hát nem pusztítom el őket, amikor barátaimmá teszem őket? Mt 5:44-45 szerint azért kell szeretnünk ellenségeinket, hogy a mennyei Atya gyermekei legyünk. Olyanok, mint Isten. Azért áldja meg a gonoszokat, mert az ellenségei, és barátaivá szeretné tenni őket.

Mennyire értékelünk egy ilyen Istent? Azt mondjuk, mi haszna szolgálni Őt, ha nem tesz különbséget az áldásai között? Csak azért barátkozunk Vele, mert remélünk Tőle valamit? Akkor nem vagyunk igazán barátai.

Lehetséges az, hogy Istennek szüksége van arra, hogy barátai támogassák? Lehetséges, hogy Sátán vádolása miatt Isten megengedi időnként, hogy barátai várjanak, miközben áldást ad ellenségeinek? A nagy küzdelembe való betekintés segít megérteni az ilyen kérdéseket is.

Az imádság elsődleges célja nem az, hogy kapjunk valamit, hanem, hogy közösségben legyünk. Ha az előbbire összpontosítunk, hamar belefáradunk az imádkozásba. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetünk Istentől. Isten bátorít, hogy kérjünk és megígérte, hogy áldást ad azokra, akik kérik Tőle.

Mi értelme van tehát, hogy imádkozzunk? Mivel Isten a barátunk, vannak olyan áldások, amelyeket Isten csak a barátainak ad. Azt mondja, „ímé közlöm veletek az én lelkemet” (Péld 1:23), más szóval kiöntöm szívemet nektek. Ezt az áldást csak barátai kapják meg. Mi is csak azok előtt nyílunk meg igazán, akikben bízni tudunk, mert hűséges barátaink. Ugyanígy tesz Isten is. Osztozhatnak a gonoszok velünk az esőben és a napfényben, mivel azonban Ő a barátunk, velünk önmagát osztja meg.

Szomjúság – a gazdagabb imaélet útja

Az eddigiekben megértettük, hogy az imádság nem valamiféle jól kiszámítható ok-okozati összefüggés szerint működik, mintha egy automatával lenne dolgunk. Azt is láttuk, hogy elsősorban egy párbeszéd a barátunkkal, így Isten megismerésének az eszköze. Hogyan lehet egy állandó, gazdag imaéletünk?

Az imádság nem egy vallásos kötelezettség vagy szokás, hanem a lelki élet természetes velejárója. Ugyanakkor a lelki fegyelmezők egyikeként tartjuk számon, ami azt jelenti, hogy rá kell vezetnünk magunkat. Ha az imádság a lelki szomjúságunk csillapítására szolgál, akkor tudnunk kell azt is, hogyan és miként leszünk szomjasak.

Hadd osszak meg néhány gondolatot a fizikai szomjúság fiziológiájáról. A szomjúság egy olyan dolog, amit akkor tapasztalunk, amikor az agyalapi mirigy kiválaszt két hormont a testünkben. Az egyik a vesénkben vált ki fizikai reakciót, míg a másik egy sokkal bonyolultabb tevékenységet okoz a hipotalamuszban (az agyhoz tartozó mandula méretű mirigy), hogy küldjön jelzéseket a nyálmirigyeknek a kiválasztás csökkentésére. Régen megfigyeltem már, hogy csupán az, hogy a szomjúságra gondolok, már szomjúságot okoz. Ez azért van, mert a hipotalamusz elkezd jelzéseket küldeni a nyálmirigyeknek (kezd kiszáradni a szánk). Ez magyarul azt jelenti, hogy ha nem gondolunk rá, akkor elfelejthetünk inni annak ellenére, hogy szükségünk lenne rá!

A lelki szomjúsággal ugyanez a helyzet. Ha úgy döntünk, hogy találkozni akarunk Istennel, akkor vágy fog ébredni bennünk a találkozásra. Ha többet gondolunk rá, akkor mélyebben fogunk vágyni utána és nagyobb lelki szomjúság lesz bennünk.

A szomjúság a Szentírás egyik legerőteljesebb szimbóluma. Ahogy a fizikai szomjúság az egész fizikai lényünket a víz utáni vágy felé tereli, úgy a lelki szomjúság arra vezet bennünket, hogy keressük az életünk mélyebb értelmét. A Zsoltáros így fejezte ki ezt: Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” Zsolt 42:2. Vagy Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld” Zsolt 143:6.

Meg kell értenünk ezt a fajta lelki szomjúságot! Szomjaznunk, kívánnunk kell Istent és a lelki életet! Ahogy a fizikai szomjúságra gondolunk, valóban szomjúságot kezdünk érezni, úgy, amikor kifejezzük a vágyunkat Isten után, Ő lelki szomjúságot ébreszt bennünk. Ezt a fajta szomjúságot nem lehet kielégíteni semmi mással, csak Isten csodálatos jelenlétének befogadásával. Ez az igazi öröme és célja az imának.

Ma ismét kérhetjük Istent, hogy tegyen bennünk valamit, hogy alkalmasabb eszközei legyünk Krisztus felemelésére. Döntsük el, hogy naponta keressük a kapcsolatot Istennel! Higgyük el, hogy amint erre a döntésre jutunk, Isten mélységes lelki szomjúságot fog ébreszteni bennünk. Olyan szomjúságot, amit egyedül Ő tölthet be az életünkben.

Isten mindenkire árasztja az áldását, de a barátainak különös áldásokat tartogat. Nekünk a szívét is szeretné kiönteni. Értékeljük ezt a kiváltságot, és éljünk vele rendszeresen!   Imádkozzunk!

“Ha eljutott hozzám igéd…”

Igeszakasz: Jeremiás 16:15

„Istenünk, újíts meg bennünket!” – ezzel a felkiáltással indultunk el, abban a hitben, hogy Isten tesz valamit bennünk, mielőtt felemelnénk Krisztust az emberek előtt. Isten kegyelmébe kapaszkodva valljuk, hogy a megújulás lehetséges, ott ahol Isten akarja, akkor, amikor Isten akarja, és úgy, ahogy Isten akarja.

Először a helyes istenkép átformáló erejéről beszéltünk, majd pedig a kegyelemből nyert üdvösség örömével folytattuk.  Legutóbb az egymással való közösség áldásáról, mint a lelki megújulás egyik fontos eszközéről beszéltünk. Egy formáló közösségben tudjuk hitelesen bemutatni Krisztust a világ előtt.

Isten Igéje hatalmas eszköz a személyes életünk formálásában, így ma a bibliatanulmányozás áldásával foglalkozunk. Ez Isten megismerésének és az üdvösség útjának egyedüli forrása. A történelem nagyszerűen igazolja, hogy milyen rendkívüli változások történtek azok életében, akik odaszánták magukat a Szentírás megismerésére és megismertetésére.

John Wycliffe egyike volt azoknak, akik a Szentírásra szentelték az életüket. Egy olyan korban, amikor a legtöbb vallási vezető úgy gondolta, hogy nincs értelme az átlagembereket tanítani a Bibliára, azt mondta: „A Szentírás a nép tulajdona, és senki sem ragadhatja ki a kezükből… Krisztus és az apostolai megtérítették a világot azzal, hogy köznapi módon megismertették velük a Szentírást… Teljes szívvel imádkozom, hogy megtéve mindazt, ami ez a könyv tartalmaz, mindnyájan örök életre jussunk.”[i]

Wycliffe nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Isten Igéjét helyesen prédikálják. Oxfordban sok lelkes támogatóra tett szert az energikus prédikálásával és tanításával. Igehirdetései erőteljesek voltak, mivel úgy hitte, hogy a lelkész legfontosabb kötelessége a prédikálás. Követőit „lollard”-oknak nevezték, akik nagy hangsúlyt helyeztek a Biblián alapuló vallásra, és arra, hogy a Szentírás és a jó prédikálás elérhető legyen az átlagemberek számára is. Wycliffe és követői egy reformációs mozgalmat alkottak, mintegy 100 évvel Luther Márton fellépése előtt.

1378-ban elítélték és kiközösítették az egyházból. Bár kész volt arra is, hogy meghalljon a tanításaiért, megengedték neki, hogy egy kisvárosba visszavonulva a Biblia fordításán dolgozzon. A történészek a „reformáció Hajnalcsillagának” nevezik John Wycliffe-et, mivel elsőként hangsúlyozta, hogy a Biblia lehet a hit és a gyakorlat egyedüli forrása.

Miért volt ennyire eltökélt a Szentírás megosztásában, hogy még az életét is kockára tette? Csak akkor tudhatjuk meg, ha magunk kezdjük olvasni a Bibliát. Jeremiás próféta azt mondja: Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt, hiszen rólad neveztek el engem, Uram, Seregek Istene” Jer 15:16. Fejtsük meg ma, hogyan szerezhet szívbeli örömöt számunkra Isten Igéjének olvasása.

Lelki táplálék

Gyakran használjuk azt a képet, hogy a Biblia a lelki táplálékunk. Induljunk el innen, és próbáljuk levonni néhány gyakorlati következtetést az étkezéssel kapcsolatos tapasztalatainkból.

Az éhség, egy egészséges életet folytató ember természetes érzése. Ha nincs étvágyunk, az a betegség biztos jele. Ugyanakkor, időnként egy olyan betegséggel is találkozunk, amikor valakinek túl nagy étvágya van (evési kényszer), közben pedig semmilyen mozgásigénye nincs. Vetítsük ki ezeket a lelki táplálkozásra, a Szentírás olvasására, hallgatására és tanulmányozására. Ha egészséges a lelki életünk, akkor egy természetes éhség van bennünk a Bibliával való rendszeres lelki táplálkozásra. Ha ez nincs így, akkor baj lehet mindazzal, amiről ebben a sorozatban eddig tanultunk – istenkép, üdvösség öröme, közösség -, vagy ezután fogunk: ima, szolgálat és küldetés. Hogyan gyógyítsuk? Egy közmondás szerint, „evés közben jön meg az étvágy.” Gyakran éppen Isten Igéjének a tanulmányozása állíthatja helyre a lelki étkezéssel kapcsolatos betegségünket. Legtöbb dologra a mindennapi életben is azért vágyunk, mert megismertük. Forgassuk az Igét, és növekedni fog az éhségünk iránta!

Mások számára a fizikai táplálkozás csak önmagáért van. Nem azt szolgálja, hogy a megszerzett energiával többet mozogjanak, hanem csak egy evési kényszer rabjai. A lelki táplálkozásban is találkozhatunk ezzel a betegséggel. Lehetnek olyanok, akik minden szabadidejüket az Ige és más lelki olvasmányok tanulmányozásával töltik, de semmilyen indíttatásuk nincs arra, hogy felálljanak a fotelből. Sportot űznek abból, hogy hányszor olvassák végig a Bibliát és Ellen White könyveit, és ezt tartják az igazi lelkiség mércéjének. A lelki táplálkozás sem lehet öncélú. A megismert Ige, rendes körülmények között, felkelti bennünk a vágyat a szolgálatra és a bizonyságtevésre.

Az étkezés azonban nem csak egy merő funkcionális dolog az életünkben, hanem egy közösségi alkalom is. A kapcsolatok nagy pillanatai gyakran az étkezéshez vannak kötve. El tudnátok képzelni egy házasságkötést étkezés nélkül? Egy igazi bensőséges együttlét egy jó baráttal, vagy házastárssal sem képzelhető el egy nagyszerű étkezés nélkül.  Ugyanúgy, a Jézus Krisztussal való személyes közösség építéséért, időt töltünk az Igéjével, a jelenlétében. Sokan könnyen feladják a naponkénti igeolvasást, mert nem találják eléggé „ízletesnek.”

Ez leginkább azért van, mert a fizikai táplálkozáshoz hasonlóan, a készételekhez vagyunk szokva, mivel könnyebb megosztott figyelemmel táplálkoznunk. Pedig felfedezni az ízeket, a meglepetéseket – ez a speciális étkezések izgalma. Természetesen ennek ára van, de minden olyan dologért boldogan kifizetjük az árat, amit élvezünk, ami minőséget ad az életünknek. Időt kell fordítanunk Isten Igéjére!

Gyakran nehezíti az olvasást, hogy előfeltételezésekkel, megingathatatlannak vélt információkkal közeledünk a Bibliához, és valójában nem is figyelünk oda, hogy mit olvasunk. Így igetanulmányozásunk célja csupán a saját gondolataink megerősítését szolgálja. Az ismert adventista teológus, Jon Paulien, egy különös kihívást intéz felénk, a saját tapasztalatából kiindulva. A Találkozni Istennel újra – mégis első alkalommal, című könyvének fülszövegében a következőt olvassuk: Felejts el mindent, amit valaha is hallottál vagy gondoltál a Bibliáról! Amikor a szerző félretette képzettségét, tradícióit, előítéleteit, és végigolvasta a Bibliát újra, hogy lássa mit is mond igazán, megváltozott az élete. Elcsodálkozva azon, hogy mit veszített eddig, egy teljesen különböző könyvet ismert meg attól, amilyennek korábban gondolta.” A könyv bevezetőjében[ii]elmondja, hogy milyen tapasztalat vezette rá erre a kísérletre, ami végül egy maradandó változást, egy kiegyensúlyozott, egészséges látást adott neki Istenről, és a személyes küldetéséről.

Az adventista közösség egyik legnagyobb problémája, hogy bár a fizikai táplálkozásunkban sokkal kevesebb gyorsételt fogyasztunk, mint az átlagos emberek, de a lelki táplálkozásunk nagy része gyorsételekből áll. Idézetekből felépített, mások gondolatait visszatükröző beszédek sorával találkozunk hétről-hétre a szószékeken, amelyekben nyoma sincs a friss felfedezéseknek, élményeknek, hanem sablonos eszmefuttatásokról szólnak. Mások mondják meg, hogy mit fedezzünk fel az Igéből, mit gondoljunk, és hogyan értelmezzük azokat.

Ha csak gyorsételeket eszünk, étvágytalanok leszünk. Nem fogjuk ízletesnek találni a Biblia nagyobb összefüggésekben való olvasását, személyes, felfedező tanulmányozását. Pedig csak így ismerhetnénk meg a legalapvetőbb magyarázati alapelveket, amelyeket nem más könyvek mondanak el, hanem a Szentírás személyes tanulmányozása alapján magunktól ismerhetünk meg.

A Biblia személyes tanulmányozása és felfedezése a legalapvetőbb szükségletünk. A Zsoltáros ezt mondja: „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened” Zsolt 119:11.

Isten beszéde

Hogyan és miért fejt ki ilyen rendkívüli hatást életünkben a Szentírás olvasása, tanulmányozása? Pál apostol az egyik gyülekezettel szerzett tapasztalatáról a következőket írja: „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek” 1Thessz 2:13.

Ebben a versben megtaláljuk a kulcsot, hogy miért, és miként változtathatja meg a Biblia az életünket. A hallgatók nem emberi beszédként fogadták, hanem Isten beszédeként, minthogy valóban az is. Hitték ezt, ezért munkálkodott bennük Isten ereje.

Hogyan lehet Isten beszéde erő bennünk? Fogadjuk így mi is, Isten beszédeként! Higgyünk abban, Aki a Biblia középpontjában áll, Jézus Krisztusban az egyedüli üdvözítőnkben! Engedjük, hogy szavainak ereje átformálja az életünket!

Egyedüli menedékünk a bűnnel terhelt és kísértések között vergődő világunkban, ha naponta Krisztushoz menekülünk. Engedjük, hogy igazán közel jöjjön hozzánk, és rejtsük a szívünkbe Igéjét! A Szentírás olvasása nem intellektuális torna, nem is másokra irányított fegyver, hanem a kétélű kard, amely átformál bennünket és ezután, rajtunk keresztül másokat is.

Isten beszédének a szívünkbe rejtése az életünket menti meg. Az egyik legcsodálatosabb erről szóló fejezet a Bibliában a Zsoltárok 119. fejezete. A 176 versből álló zsoltár 22 szakaszra oszlik, a héber ábécé betűi szerint. A zsoltár számos szinonimát használ a Szentírásra, mint pl. törvény, ige, határozat, rendelkezés, bizonyságtétel, parancsolatok, rendeletek, szabályok, megbízás, mondások és ígéretek. Arról beszél, hogy milyen áldása van a Szentírás olvasásának.

James Montgomery Boice, a neves bibliamagyarázó egy történetet ír le George Wishartról, aki Edinburgh püspöke volt a 17. században. A püspököt a patrónusával – Montrose őrgrófjával – együtt, halálra ítélték. Abban az időben az volt a szokás, hogy az elítélt egy zsoltárt énekelhetett a kivégzése előtt. Wishart, hogy minél több időt nyerjen az esetleges kegyelem megérkezéséig, a 119. zsoltárt kívánta elénekelni. Amikor a kétharmadát elénekelte, meg is érkezett a kegyelem, így megmentette a saját és Montrose életét. A Szentírás ismerete, olvasása az életünk megmentője, talán nem a fizikai haláltól, de az örök életre.

Gyakorlati tanácsok a Bibliaolvasáshoz

Az Isten beszédével történő lelki táplálkozásnak számos módja van, és nem is minden módszer működik mindenkinél, hiszen a személyiségünk, a lelkiségi típusunk is befolyásolja, miként találjuk meg az örömünket Isten Igéjének tanulmányozásában.

Hadd osszak meg veletek néhány gyakorlati tanácsot a bibliaolvasásról! Töltsük a Bibliára fordított időnk egy fontos részét általános olvasással. Különböző fordításokat, nyelveket használva, de egyszerre csak egyet. Igyekezzünk meglátni a nagy összefüggéseket, és Isten cselekvésének módját. Előbb ismernünk kell az egészet, hogy ne vesszünk el a részletekben, és elkerüljük a félremagyarázást.

Tanuljunk meg versről-versre és könyvről-könyvre is tanulmányozni. Ez ad lehetőséget, hogy a dolgok mélyére ásva, megváltozzon az életünk. Pozitív értelemben kérdőjelezzünk meg mindent, amit eddig hallottunk egy-egy igéről, vagy tanításról, és teljes nyitottsággal, tudományos aprólékossággal vizsgáljunk meg dolgokat. Próbáljuk alkalmazni magunkra, és kevesebb időt fordítsunk arra, mit mond az ige másoknak.

Olvassunk el egy rövidebb szakaszt minden nap (8-10 vers), és tegyük ezt úgy, hogy a következő nap ugyanott folytatjuk. Kezdjük imával, hogy Isten vezessen bennünket, és közelítsünk Isten Igéjéhez különös tisztelettel és alázattal.

Nem könnyű ezt ma megtenni. Évszázadokkal ezelőtt egy vagyont kellett odaadni a Biblia egy-egy példányáért, sőt az életével játszott, aki olvasta. Képzeljük el, hogy milyen áhítattal és tisztelettel vehették a kezükbe! Szép dolog, hogy MP3 lejátszón hallgathatjuk a Bibliát, miközben esetleg nagyvárosi kirakatokat nézegetünk és szembesülünk a mai élet többi kísértésével, de ez soha nem pótolhatja azt az időt, amit a belső szobánkban töltünk Istennel és az Igéjével!

Olvassuk el újra és újra a kiválasztott szakaszt, és tegyük fel egymás után az alábbi kérdéseket:

  • Mit mond el az Ige Istenről/Jézusról?
  • Mit mond el arról, hogyan bánik Isten az emberrel?
  • Mit akar Isten, hogy a mai napon cselekedjem?

Ha időnk engedi, válasszunk ki egy-egy olyan szót, amit a legfontosabbnak tartunk, és próbáljuk megérteni az igazi jelentését. Egy bibliai szótár, vagy egy képzettebb hittestvérünk a segítségünkre lehet a megfejtésében. Végül ajánljuk fel az életünket újra Istennek a megismert akarata fényében.

A memorizálás nem csak a gyermekiskola programja, hanem végig kellene kísérje egész hitéletünket. A szívünkbe rejtett Ige, mindig kéznél van, hogy Isten Lelke felhasználja a legkritikusabb pillanatainkban is. Egy-egy verset, de legalább néhány szót, minden nap véssünk az emlékezetünkbe, mielőtt elindulunk a saját dolgainkra!

Legyen az Ige olvasása a mindennapi életünk szerves része! Ahogyan naponta szükségünk van a fizikai táplálékra, úgy a lelki eledelre is. Az étvágytalanság betegség jele. A kapkodás és a rohanás előbb vagy utóbb ezt eredményezi. Ahogy a gyorsételek nem elégíthetik ki a fizikai szükségleteinket, a prédikációk hallgatása vagy vallásos könyvek olvasása önmagában nem elegendő. Tanuljunk meg magunknak „főzni” Isten Igéjéből!

Válasszuk ki a megfelelő helyet, időt és körülményt a rendszeres találkozásra. Jeremiás beállítottságával hallgatva és szemlélve Őt, mienk lehet az a tapasztalat, amit Pál apostol így írt le: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” 2Kor 3:18.

Ahogy meghajtjuk a fejünket, imádkozzunk egészséges lelki éhségért, és lelki étvágyért, hogy élvezzük az Igét. Kötelezzük el magunkat a rendszeres és egészséges lelki táplálkozásra, hiszen ez a legbiztosabb eszköze annak, hogy Isten Lelke dolgozzon bennünk, és valóban megújítsa életünket!

Ámen.

 


[i] Idézi, Mike Tucker, Every Good Thing, Satisfying Your Hunger for God (Autumn House Publishing, 2007) p. 145.

[ii] Jon Paulien, Találkozni Istennel újra – mégis első alkalommal (Élet és Egészség Könyvkiadó, 2004) 10. oldal

“Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen…”

Igeszakasz: Gal 3:26-28; Zsid 10:24-25.

Harmadik alkalommal ismételjük el a Zsoltáros felkiáltását – „Istenünk, újíts meg bennünket!” – azzal a vággyal, hogy mielőtt felemelnénk Krisztust az emberek előtt, Isten tegyen bennünk valamit az Ő akarata szerint. A megújulásért imádkozunk, amiről Ellen White azt írja, hogy „Az igazi istenfélelemben való megújulás a legnagyobb és legsürgetőbb szükségletünk.”

Az első alkalommal a helyes istenkép átformáló erejével foglalkoztunk, Ézsaiás próféta tapasztalatát tanulmányozva. Imádkoztunk azért, hogy Isten újítson meg bennünket, és gyógyítsa meg a lelki látásunkat. Legutóbb pedig a kegyelemből nyert üdvösség örömével foglalkoztunk. Jób példáján keresztül láttuk, hogy Isten milyen nagyszerűen formálja át a saját cselekedeteikben bízó gyermekeit, hogy ennek a különös megtérésnek a tapasztalatával a szívükben, hitelesebben képviselhessék Őt. Azért imádkoztunk, hogy mi is megtaláljuk az örömöt és az üdvösségünk bizonyosságát Jézus Krisztusban.

Ma az egymással való közösség ajándékáról beszélünk. Hitelesek szeretnénk lenni, így emlékeztetni kell magunkat Jézus szavaira, miszerint „arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” Jn 13:35.

A kegyelem csodája, amiről legutóbb beszéltünk, Isten egyetlen eredményes eszköze a bűn következtében kialakult szakadékok megszüntetésére. A bűnesettel négyféle szakadék képződött, és azóta is fenn áll a természeti ember életében. A 1Móz 3. fejezete leírja, hogy az ember elszakadt (1) Istentől, (2) az embertársától, (3) meghasonlott önmagával (szégyen, elrejtőzés), és (4) szembefordult a természettel. Ez a tragédia érintette az ember fizikai, lelki, érzelmi, közösségi, és környezeti kapcsolatát is. Minden területen szükségünk van a gyógyulásra, és Isten terve az, hogy kegyelemből biztosítsa ezt számunkra.

Ezek közül, ma az egymástól való elszakadás gyógyításáról, vagyis a Krisztusban elnyerhető közösség ajándékáról beszélünk. Az Újszövetség nyomatékosan beszél arról, hogy Krisztusban új emberiség születik. Pál apostol a következőket írja: Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” Gal 3:26-28.

Jézus Krisztus véget vetett az ellenségeskedésnek, amely a bűneset következtében kialakult. Egy új emberiséget teremtett, amelyben az egység és a megbékélés uralkodik. Egy olyan felszínesen globális, de nagyon is egyénieskedő és megosztott világban, mint a mienk, mi lenne hitelesebb bizonyság Krisztus egységteremtő hatalmáról, mint az igazi közösség megélése?

Pál apostol azt mondja, hogy Krisztusban nincs zsidó és pogány, nincs betelepült és őslakos, nincs vállalkozó és munkanélküli, nincs idős és fiatal, stb. hanem egy közösséget alkotunk. A Krisztusban nyert üdvösség egy egyedi, speciális kötődést jelent.

Három kérdéskörről beszéljünk a közösség kapcsán: Miért van szükség rá, hogyan formál bennünket, és milyen legyen egy kegyelmet tapasztalt közösség a második advent előtt?

1.  A közösség célja

Hitünket csak közösségben tudjuk megélni, formáló közösségben. Milyen célja és eredménye van egy formáló közösségnek az életünkben?

Először, kimozdít az önközpontú elszigeteltségből. Itt tanulunk meg viselkedni, gyakoroljuk az önzetlen szeretetet, és megtanulunk osztozni egymás terheiben és élményeiben. Az igazi közösséghez rendszeresen időt kell töltenünk egymással. Ez több annál, minthogyegyütt ülünk előadások hallgatása közben.

A közösség segít a figyelmünket önmagunk kiszolgálásáról egy sokkal értékesebb cél felé terelni. A közösség segít felismerni, hogy Isten egy egyedi szerepet tartogat számunkra: szolgálnunk kell a kapott ajándékaink szerint. A gyülekezet az a hely, ahol felismerjük, kifejlesszük és használjuk a lelki ajándékainkat.

Ugyanakkor részesei lehetünk Krisztus világméretű missziójának. Nem csak az egymás iránti szeretettel kell bemutatnunk Isten szeretetét, hanem a világnak is tovább kell adnunk azt. Mivel „testrészek” vagyunk Krisztus Testében, a keze, a lába, a szeme, a szíve lehetünk, és így munkálkodhat rajtunk keresztül.

Másodszor, a közösség segít lelkileg erősödni. A passzív részvétel nem tesz érett hívővé. Pál azt mondja: „Minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben” Ef 4:16.

Az „egymás” szót több mint ötvenszer említi az Újszövetség. Íme, néhány összefüggés, amiben elhangzik:szeretnünk kell egymást; imádkoznunk kell egymásért; biztatnunk kell egymást;buzdítanunk kell egymást; köszöntenünk kell egymást;szolgálnunk kell egymást; tanítanunk kell egymást; el kell fogadnunk egymást; tisztelnünk kell egymást; hordoznunk kell egymást; meg kell bocsátanunk egymásnak; alá kell vetnünk magunkat egymásnak; elkötelezettnek kell lennünk egymáshoz, stb..

Látszólag könnyebb lenne egyedül szentnek lenni, de ez hamisítvány lenne. Az elszigeteltség megtévesztő. Ha nincs senki, aki próbára tegyen, akkor érettnek gondoljuk magunkat. A valódi érettség viszont a kapcsolatokban mutatkozik meg.

A Biblián kívül a többi hívőre is szükségünk van a növekedéshez. Ha tanulunk egymástól, és számon kérjük egymáson a növekedést, akkor gyorsabban és erősebbre növünk.

Harmadszor pedig, a gyülekezeti család vigyáz ránk, nehogy elinduljunk a lejtőn. Senki sem immunis a kísértésekkel szemben. Isten jól tudja ezt, ezért tett felelőssé, hogy segítsünk egymásnak a jó úton maradni. A Biblia azt mondja: „buzdítsátok egymást minden egyes napon, … hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától” Zsid 3:13. Sátán nagyon könnyen elbuktatja azokat a hívőket, akik egymástól elszigetelten élnek, vagyis nem részei a Test vérkeringésének.

Bár az egyház intézménye nem üdvözít, de Krisztus csak a közösségben ábrázolódik ki bennünk, és óvhat meg az elbukástól.

2.  A formáló közösség

Az Ószövetségben a fizikai templom Isten lakhelye volt. Ma az egyház Krisztus lakhelye. Krisztus jelleme ábrázolódik ki benne, azt sugározza, a kegyelmének csodáját hirdeti, amely megszünteti az egymástól való elidegenedést.

Az egyház az evangélium hirdetésére született közösség, amelynek tagjai Jézus tanítványaivá válnak, és kizárólagosan a Biblia alkotja életük alapnormáját. A gyülekezet felismeri különös elhívását az egész világ (Jel 14:6) közössége felé. Tagjai lelkileg elszámoltathatóvá teszik magukat egymás előtt szeretetben, hiszen tudják, hogy csak így növekedhetnek.

A gyülekezet vendégszeretetet gyakorol mindenki iránt, és kerüli az ítélgető szellemet elismerve, hogy a gyülekezet csak egy töredékes kifejezése Isten uralmának.

Tevékenységének középpontja nem egy intézmény működtetése, hanem Isten magasztalása, és az emberek gyógyítása (négy szakadék). Feladatát úgy tölti be, ha helyesen mutatja be Istent, aki mindent az emberért tett, nem elvont céljaiért. A gyülekezet tagjai és a megtérők, nem építőanyagok – vagy rosszabb – állványok, hanem élő kövek. Az egyház nem az intézményrendszerével tudja dicsőíteni Istent, hanem csak a tagjai életével. A kegyelem csodájának tapasztalataival, amely megeleveníti a lelkileg halottakat és közösségbe fűzi az egymástól idegeneket.

A privát vallás és lelkiség elburjánzása az intézményi gondolkodás ellenreakciója. Ha létezhet egyház közösség nélkül, akkor az már nem Krisztus teste.

Hogyan lehetnénk sokkal inkább egy ilyen közösséggé?Alan Jamieson – egy ausztrál lelkész és szociológus – Az egyháztalan hit című könyvében arról beszél, hogy az egyházat elhagyók nem dogmatikai okok miatt távozik, hanem közösségi okok miatt. Azt mondja, hogy a 90-es években divat volt beszélni az un. „a barátkozó-érzékeny” gyülekezetekről, de a keresztény közösségeknek át kell gondolnia, mit tanulhatnak az egyházat elhagyóktól és un. „kimaradó érzékeny” gyülekezetekké kell válniuk.

Szembesítsük magunkat néhány kérdéssel, amely a hétközi közösségi alkalmunk témája is lehet:

  • Valóban úgy látja a világ életünkön, és különösen a közösségen keresztül, hogy Isten vonzó, a kereszténység pedig időszerű?
  • Az egyház minden tevékenysége valóban mindenben Isten szolgálatának a megjelenítése?
  • A mai ember nem azt kérdezi: mi az igazság, hanem azt, mi az értelme? Ezt azt jelenti, hogy a tételes információ-átadás helyett a hangsúlynak az értékközvetítésre kell átkerülnie. Valóban közvetítjük a legfontosabb értékeket (hitelesség, odaszánás, stb.)?
  • Úgy lépünk-e fel, mint a sebzett és meggyógyult gyógyító, akik igazán vagyunk?
  • Szól-e a szolgálat mindenki számára? Mikor terjesztjük ki a küldetésünket az egész világra?

Új templom épült Krisztusban. Élő kövek vagyunk-e benne? Vagy elválasztó falakat alkotó téglák?

Az általunk alkotott igazság és az általunk alkotott egyház nem lehet jobb, mint az, amit Krisztus lerombolt. Ne építsük vissza! Épüljünk be inkább Krisztus templomába, amely Isten kegyelmének csodáját hirdeti azzal, hogy megszüntette a szakadékokat. Formáló közösségre van szükségünk!

3.  Közösségben a vég idején

Mindez a végidő összefüggésében még sürgetőbbé válik. A zsidókhoz írt levél néhány fontos tanácsot fogalmaz meg a közösséggel kapcsolatban, és azzal nyomatékosítja, hogy közeledik Krisztus visszatérésének napja: „Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap” Zsid 10:24-25.

A megújulásért való könyörgésünk járjon együtt azzal a felismeréssel, hogy szükségünk van egymásra. A félelmen és a megfélemlítésen alapuló szent élet magányossá teszi az embereket és elszigeteli őket egymástól. Egyre többen gondolják, hogy a gyülekezeti élet csak akadályozza őket a szentség elérésében, így elszigetelődnek. Ennek viszont a következményebukás lesz.

Az apostol azt mondja: „ügyeljünk egymásra” és éljünk közösségi életet, mert a vég közel. Az „úgyis egyenként kell megállnunk” gondolat nem Istentől ered. Tőle az származik, hogy „tartsatok össze, tartsatok össze.” Az első keresztény közösségekben gyakorolták ezt. A szeretetnek és a törődésnek nagyszerű példáit látjuk az egész Újszövetségben. Az „el nem hagyván a magunk gyülekezetét” – nem arra vonatkozik, hogy nem hagyhatja el valaki azt az egyházat, amiben született. A gyülekezeti közösségi alkalmak látogatásának elhanyagolásáról van szó. Az apostoli korban ez rendszeres házi közösségi alkalmakat jelentett.

Isten Igéje azt mondja, hogy a vég közeledtével újra helyre kell állítani a közösségi alkalmak jelentőségét életünkben. Ezek azok az alkalmak és helyek, ahol valóban „ügyelhetünk” egymásra. Hétről hétre beszélhetünk jó és rossz tapasztalatainkról, kísértéseinkről, bukásainkról és győzelmeinkről. Imádkozhatunk egymásért, és megtapasztalhatjuk az ima erejét.  Barátságokat építhetünk a vallástalanokkal, hogy azután készen legyenek arra, hogy az evangelizációs és hitmélyítő összejöveteleken döntést hozhassanak Krisztus mellett.

A tartós evangéliumi ébredések sikere mindig a közösségi alkalmakban és a kiscsoportos összejövetelekben volt. Úttörőink is ezt gyakorolták és azokban az országokban, ahol a közösség létszáma rohamosan növekszik, ma is ezt gyakorolják. Nem is lehetne ez másként, hiszen fizikai képtelenség lenne egy lelkész-, és épület-központú szolgálat fenntartása ezeken a területeken.

Időnként azt gondoljuk, hogy Isten nem bocsátott elegendő eszközt népe rendelkezésére a küldetése teljesítésére. Nincs elég pénz imaházakra és intézményekre, színvonalas lelkészi szolgálatra, médiaprogramokra és hivatásosok által végzett gyülekezeti szolgálatokra. Magunkban és egymásban keressük a hibát, ami újabb ok a csüggedésre és a csüggesztésre. Pedig Isten csupán a közösségi élet bibliai tartalmához és formájához szeretne visszavezetni bennünket.

Ha mind anyagi, mind szellemi forrásainkat Isten akarata szerint kezdenénk felhasználni, hamarosan rájönnénk, hogy Isten jobban megáldott, mint amire egyáltalán szükségünk lenne. Oly sokszor elfoglaljuk magunkat Isten szemében értelmetlen dolgokkal és elfelejtkezünk arról, hogy miért is vagyunk, és mi létezésünk eredeti célja.Az advent nép nem arra lett elhívva, hogy jobban csinálja azt, amit más egyházak csinálnak. Jézus misszióparancsának betöltésére lettünk elhívva.

Küldetésünk betöltéséhez szükségünk van a közösségre, vagyis egymásra. Tegyük félre az félelmeinket, és bátran keressük egymás kezét. Isten különös áldást tartogat számunkra a formáló közösségeken keresztül. Rendszeres, és szerető közösségre van szükségünk egymással, hogy megállhassunk az utolsó időben.

Ma ismét lehetőségünk van arra, hogy felajánljuk életünket Isten szolgálatára. Imádkozzunk azért, hogy mielőbb megtaláljuk azokat a testvéreinket, akikkel formáló közösséget alkothatunk!Kérjük, hogy a Szentlélek késztesse a szívünket, hogy jobban meg tudjunk nyílni egymás előtt, és követhessük az apostol felszólítását: „ügyeljünk egymásra”!

Az ima után kezdeményezzük – ha eddig még nem tettük volna -, hogy kikkel szeretnénk hét közben közösséget alkotni.

Isten áldjon meg bennünket a közösség ajándékával!

Ámen.