Dániel – A remény beigazolódik
A csatákat elveszíthetjük, de Dániel könyve szerint megnyerhetjük a háborút
2005-ben Ghana nemzeti futballválogatottja, a Fekete Csillagok, jogot szerzett arra, hogy játszhasson a Németországban rendezendő világbajnokságon. Keményen edzettek, de első mérkőzésüket elveszítették. A reményt azonban nem adták fel. Hittek abban, hogy bár a csatát elveszítették, erős elhatározással és kemény munkával mégis kijuthatnak a világbajnokságra, így megnyerhetik a háborút.
A kemény edzésen túl a csapat több változtatást is végrehajtott: új edzőt kerestek és átszervezték a játékosok posztjait is. Ez az összeállítás működött, és a selejtező során megszerezték a szükséges pontszámot. A Fekete Csillagok először elvesztették a csatát, de a reményt nem adták fel, s végül meg tudták nyerni a háborút.
Dániel reményteljes utazása, amelyről a Biblia beszámol, szintén azt bizonyítja, hogy a csatát elveszíthetjük, ám a háborút megnyerhetjük. Három szempontból fogjuk áttekinteni, milyen szerepe volt Dániel életében a reménységnek: milyen szerepe volt, amíg fogságban élt; milyen szerepe volt, miközben mindennapi életét élte Babilonban; és milyen szerepe volt a jövőre irányuló vágyaiban.
Jeruzsálem: Reménység az elveszített csaták során
Kr. e. 605-ben Nabukodonozor, Babilon királya seregeivel megtámadta és elfoglalta Jeruzsálemet (lásd Dán 1:2). A város legyőzése után Nabukodonozor Babilonba vitte a júdeai foglyokat és az Isten templomából elrabolt kincseket. Amint érzéketlen lándzsahegyek „biztatása” közepette, szigorú katonai őrizettel meneteltek, a foglyok bizonyára úgy érezték: minden elveszett, a pogányok legyőzték Isten népét.
Mózes újra és újra figyelmeztette az izraelitákat, hogy ha engedetlenek lesznek Isten parancsolataival szemben, akkor fogságba kerülnek (lásd 5Móz 28:36, 64; Dán 9:5–6); és az Úr valóban a pogányok kezébe adta őket. Az izraeliták legyőzöttnek, reménytelennek, elhagyatottnak és csüggedtnek érezték magukat.
Dániel, az egyik fogoly, azonban hitte, hogy bár a csatát elvesztették, a háborút még meg lehet nyerni: van még remény a megbocsátásra, a szabadításra, a helyreállításra. Dániel tehát ezzel a témával kezdi könyvét: Isten ura az eseményeknek.
Dániel fogolyként farkasszemet nézett a reménytelenséggel, mégis ragaszkodott a remény Istenéhez. Hiszen nem Ő mondta: „Ha vétkeztek, fogságba küldelek titeket, ám ha megtértek, megengesztelődöm, megbocsátok nektek, és visszahozlak titeket Jeruzsálembe” (lásd 3Móz 26:40–45; 2Krón 7:13–15)?
Legyenek bár kilátásaink zordak, állapotunk csüggesztő, helyzetünk reménytelen, de mivel Isten mindenható, ezért Ő uralja az eseményeket: van tehát remény, és a remény kitartást ad (lásd 1Thess 1:3).
Remény a jelenben – a mindennapi élet kihívásai közepette
Miután Dániel megérkezett Babilonba, két esemény is történt, amelyek bizonyítják, mennyire komoly szerepe volt a reménynek mindennapi próbatételeiben, amelyek rabszolgaként érték az idegen földön. Az első ilyen eset az a kísértés volt, hogy fogyasszon a király ételéből.
Elrendelték, hogy Dánielnek és más kiválasztott fiatal foglyoknak – akiket a király szolgálatára képeztek ki – „mindennapi szükségletül a királyi ételből és a borból” fogyasszanak. A legtöbb fogoly, aki ilyen helyzetbe kerül, bizonyára boldog lett volna, ha a király asztaláról ehet, de Dániel 1:8 ezt mondja: „Dániel azonban elhatározta, hogy nem szennyezi be magát a király ételével és azzal a borral, amit ő szokott inni, ezért arra kérte a főudvarmestert, hogy ne kelljen magát beszennyeznie”. Tudta, hogy Isten megtiltotta ezeket az ételeket, mert egyrészt bálványoknak ajánlották fel azokat, másrészt nem szolgálják az egészséget. Annak is tudatában volt, hogy a Szentírás alapos ismeretével ki tudja szűrni a hamis tanításokat, amelyeket igyekeznek rájuk erőltetni; hogy nevének megváltoztatása még nem változtatja meg Istenét és Istene iránti hűségét; és hogy amit eszünk vagy iszunk, közvetlen hatással van gondolkodásunk tisztaságára, a kísértésekkel szembeni ellenállásra, és abbéli képességünkre, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. Egy olyan helyzetben tehát, amikor a saját nemzetéből valók, akik vele egy vallást gyakoroltak, elégedettek voltak a babiloni életstílus által biztosított kényelemmel, Dániel elhatározta, hogy hűséges lesz Istenhez és az Ő törvényeihez. Nagyon is tudatában volt annak, hogy tetteinek halál lehet a következménye, mégis bízott abban, hogy Isten meg tudja őt óvni a veszélytől.
Isten tisztelte Dániel bizalmát. Tíz nappal azután, hogy visszautasították a király ételét, Dániel és három barátja külsőre sokkal jobban nézett ki, mint azok, akik a király asztaláról ettek. Sőt, három esztendeig tartó képzésük utolsó vizsgáján tízszer jobban teljesítettek, mint azok, akik nem álltak ki Istenért. A második próba idején Dániel a közigazgatás ranglétrájának csúcsán állt, és esélyes volt a miniszterelnöki posztra. Munkatársai, irigységtől és féltékenységtől indíttatva, megpróbálták meggyőzni a királyt, hogy „…erős tilalom adassék, hogy ha valaki harminc napig kér valamit valamely istentől vagy embertől, tekívüled, oh király, vettessék az oroszlánok vermébe” (Dán 6:7).
Vajon Dániel politikai helyzetére és diplomáciai érzékére hagyatkozik a probléma megoldásának érdekében? Dániel éppoly erősen állt a hitben és reménységben, mint korábban, és szokása szerint naponta háromszor imádkozott Istenhez.
Mivel Dániel ellenfelei felbujtották, szinte kényszerítették erre, a király végül félelmében bevettette Dánielt az oroszlánok vermébe. De Dániel reménysége ismét diadalt aratott: az Úr megszabadította Dánielt az oroszlánoktól.
Isten képes megvédeni és megtartani mindazokat, akik Őbenne bíznak. Ézsaiás próféta könyvének 49. fejezetében hangsúlyozza ezt: „…én vagyok az Úr, nem vallanak szégyent, akik bennem bíznak” (23. v.; új prot. ford.).
Dániel győzött a mindennapi élet próbatételeiben, mert bízott Istenben, akit személyesen ismert, mert naponkénti kapcsolatban volt vele. Nem engedte, hogy ezt a kapcsolatot bármi megtörje – még az oroszlánok barlangja sem.
Mennyi időt szánsz az Istennel való beszélgetésre és az Ő Igéjére? A reménységgel kapcsolatban nagyon fontos, hogy tartalmas kapcsolatunk legyen a reménység forrásával. Dániel életében így volt ez, ezért győzött. Mi is csak úgy győzhetünk, ha erős, személyes kapcsolatunk van a reménység forrásával.
A jobb jövő reménysége
Dániel megmenekült az oroszlánok verméből; ellenségei viszont elvesztek. Dánielt előléptették, és teljes jómódban élt Babilonban. Ez az ország azonban nem volt az otthona. Az Úr megmutatta számára látomásokban, mi a terve népével, s ezzel táplálta a reményt Dániel szívében és az olvasók szívében is. Isten feltárta Dániel előtt a dicsőséges jövőt, amikor Istennek az emberiséggel kapcsolatos terve eléri csúcspontját. Látta a Messiás, Jézus Krisztus eljövetelét, áldozati halálát az emberiségért (lásd Dán 9:23–27), közbenjárását a mennyei szentélyben (lásd Dán 8:9–14), továbbá azt a percet, amikor a világméretű küzdelem véget ér a megtisztítás és az ítélet folyamán.
Isten világosan tudtára adta Dánielnek látomásaiban, hogy az idők vége még nem érkezett el. Isten népe azonban bátorítást kap, hogy ragaszkodjon reménységéhez, miszerint Isten végül győzelmet arat ellenségei felett. Lesznek időszakok, amikor úgy tűnik majd, hogy a gonosz erők kerekednek felül, elnyomják és üldözik a szenteket, de szabadulásuk bizonyos.
Dániel könyve arról szól, hogy a remény él a küzdelmek és az üldözés közepette is. Talán úgy tűnik, hogy a történelem eseményeit senki sem irányítja, egyik világbirodalom legyőzi a másikat, s mindebben semmilyen jövőbeni, értelmes cél nem látszik. Dániel azonban elmondja, hogy Isten uralja az eseményeket, és a végső cél – az Ő országának megalapítása – felé vezeti e bolygó eseményeit. E reménység alapja a megígért Messiás eljövetele, akinek Isten átadja az örökkévaló birodalmat.
A világot látszólag irányíthatatlan káosz uralja, de reménységünk megerősít abban, hogy Isten a zűrzavar közepette is munkálkodik, és beteljesíti reménységünket. Ápoljuk hát reménységünket Dániel reménységének tanulmányozásával, ami valójában nem más, mint az adventi reménység!
Brempong Owusu-Antwi